Keresés

2012. január 28., szombat

Kanapé

Eladtuk a kanapénkat, a zöld kis gyerekkocsira is találtunk vevőt - egyszóval elkezdtük eladni a nagyobb ingóságainkat.
Az itt beszerzett hatalmas játékautóktól lassan és igencsak hangosan búcsúzni kezdtek a fiúk, Janka szerencsésebb: ő a kisméretű babákra bukik, amit nem lesz nehéz bepréselnem a bőröndökbe.
Nekünk Balázzsal 'már csak' hét napunk van itt, a gyerekeknek meg 'még hét' napjuk.
A repüléshez szükséges orvosi igazolásomat is beszereztem - ténylegesen kezdünk az otthonra ráhangolódni.
Én még lubickolok abban a könnyűségben, amit az itteni időjárás jelent: amiben bent vagyunk, abban lehet kimenni, tizenkét ágra süt a nap és ha fáradt is vagyok olykor, sohasem rosszkedvű - most értettem meg igazán, mit jelent az ember életében és a mindennapjaiban a klíma. Balázs is pont ma azzal jött haza, hogy igen, ilyen időjárási feltételek mellett lehet dolgozni - tudniillik nincs mi akadályozzon.
Próbálok egyelőre nem gondolni magára az útra: idefelé szerintem annyira azon voltunk, hogy a 22 óra alatt végig jó hangulatban elkoordináljuk a gyerekeket, hogy szinte nem is emlékszem arra, hogy mit hogyan csináltunk. Hazafelé annyival könnyebb lesz, hogy Londonban nem kell a két repülőtér között ingáznunk és azon aggódnunk, hogy lekéssük-e a csatlakozást.
Amikor anyóskámék decemberben este tizenegykor, mint az a mosott bizonyos megérkeztek a reptérre, rögtön azt a kérdést szegezték nekem, hogy hogyan voltunk képesek ezt három gyerekkel terhesen végigcsinálni. Tényleg nem tudom, csak az a különös élmény maradt meg bennem, hogy hosszú idő óta először volt abban részem, hogy az egész családom aludt, én pedig önmagamba mélyedve, az elejétől a végéig végignéztem egy filmet (na nem valami különlegeset, vagy újat, csak a Forrest Gump-ot, de a film és maga a helyzet is biztosan örökre bennem marad).
Jó volt itt, kicsit ténylegesen az otthonunkká vált Santa Barbara - ezt akkor éreztük meg teljes komplexitásában és jelentőségében, amikor Balázs érkezett meg San Francisco-ból és mi kimentünk elé a buszpályaudvarra. Egyébként az a négy nap, amíg nem volt itthon, igencsak megviselt mindegyikőnket: a gyerekek egyfolytában azon - szó szerint! - bőgtek, hogy mikor jön meg apuska, én meg szívemet-lelkemet próbáltam kitenni azért, hogy biztonságban érezzék magukat, miközben persze durcás nőiséggel azt kérdezgettem magamban, hogy igazságos-e, hogy én gürcölök velük a legtöbbet és mégis ki után sírnak!?, hát persze édesapa után. A saját csapdámba estem: apuskát sikerült a sok távolléte alatt olyan nimbusszal körülvennem, hogy nélküle már nem élet az élet!
Ez a négy hónap sok mindenre megtanított minket, többek között arra, hogy az ilyen hosszabb és jelentősebb utakat csakis együtt érdemes végigcsinálni, mert együtt jó átélni és együtt jó változni. És persze azt is felismertük, hogy mekkora ereje van annak, hogy az ember nincs idegenben egyedül, hogy mindent meg lehet osztani és lehet kihez hazamenni. Hogy kicsit piszok is legyek: vicces nőiséggel én is eljutottam arra, amit a nővérem mondott a sógoromnak, mielőtt feleségül ment hozzá, hogy "drágám, bárhova elmegyek veled, de autónk mindig legyen!".

•••

Eladó cuccaink, avagy egy ideiglenes háztartás képekben:






2012. január 27., péntek

Meghívó a záró bemutatómra

Lassan én is lezárom a ténykedéseimet, ennek örömére hirdettem egy záró bemutatót a munkáimból, és csatolom a meghívót. Küldök majd róla néhány fotót ha jól sikerül, ha nem, akkor csak írok róla:)



2012. január 23., hétfő

San Francisco 3.

Onnan veszem észre, hogy megismertem a várost, ahová kerültem, hogy egyre kevesebb időm van a lényeges dolgokra. Harmadik napja élvezem San Francisco albioni klímáját, és a viszontagságok ellenére úgy eltelt a nap, mintha most ébredtem volna. Képeim:
A szállás, háttérben Phillip. Állítása szerint van, aki már 3 éve ezen a helyen lakik olymódon, hogy egykor befizette magát néhány napra, aztán észrevétlenül "ittmaradt". Az egyik lakótársunk hasonló lehet, éjjel jön, hajnalban megy, cucca sehol.
Phillip elvitt a könyvtárba, ami a mechanikai intézet épületében van. Itt tagsági díj van beiratkozás helyett, évente minimum 95 dollár. Ha kifizeted, akkor mindent kikölcsönözhetsz.
A 2. számú oszlop a könyvtárban
Ezt is ott találtam - szolidaritást nyilvánítva ki az összes női Olvasó felé...
St Mary katedrális. mögötte a Jefferson Square (egy park), de már annyira esett, hogy inkább mentem tovább. a templom baptista
Egy építésziroda kirakata a Valencia úton
Kirakatgaléria, bal középen mindig más kiállító videómunkája
Aquarius Records, itthagytam egy lemezt a válogatásunkból
Talán városháza lehet, mindenesetre nagyon érdekes ez a fal...
A mexikói étteremben is valami nagy rögbimeccset néznek, nem értettem ki kivel játszik, de azt hallottam, hogy győztek a helyiek
Én, szkafanderemben





2012. január 22., vasárnap

San Francisco 2

pardon hogy teleszpemmelem a blogot a nem-női csevellyel, csak egyrészt érdemes írni arról is, hogy mi történt San Franciscoban, másrészt meg Juditnak is itt tudom elküldeni a képeket.
Ma természetesen a ruhaszárítóban kezdtem, az összes ronggyá ázott textíliával, táskával, cipővel átballagtam a mosodába, és 2x25 centért a legerősebb fokozaton megszáradtak. Ezután egy rövid békamenetet mutattam be, majd kihasználva a napsütést, elindultam a városba. A főtéren egy abortuszellenes tüntetés volt, na nem akkora mint otthon ugyanekkortájt a kormánypárti vonulás, de mintha alaptörvényünkből vették volna ki az élet védelmét óhajtó transzparenseket. Ha Judit ittlett volna, biztos fanyar mosollyal kommentálja a papok jelenlétét, és megtürtőztetve magamat sem a pro sem az ellentüntetők oldalára nem álltam be, hanem átmentem az ázsiai múzeumba. 
Néhány kép:

pecsétnyomók

hindu avatarok - alkalmi kiállítás



egy dob


A délutánt Santa Clara-béli barátunkkal, Sándorral töltöttem. Kimentünk Salusalito külvárosba, ami egy iparművész-közösség lehetett egykor, azóta talán üdülőhely lehet, legalábbis a fagyizó és a sok étterem erre utal. Visszatérve a "kollégiumba" új lakótárssal gyarapodott az immár legalább 6+1 fős szoba, Philippel, aki 8 nyelvet beszél az angolon kívül, most tették ki az albérletéből (a tegnapi eső szét is áztatta az összes cuccát), és ideális partner ahhoz hogy együtt elmenjünk bárhová, ugyanis folyamatosan beszél, főleg a nyelvek közötti kapcsolatokról. Az esti koncert előtt immár együtt elmentünk "Hush_" kiállításmegnyitójára a Nine Four One galériába, és erről is küldök egy képet:

Illetve még egyet, mert Tündének - ha olvassa esetleg - is biztos tetszenek:



A koncertről majd külön írok, illetve úgy tűnik hogy Philip-pel együtt fogunk írni, amiből nem tudom mi lesz, mert éjszaka már a magyar sportról beszélgettünk...

2012. január 20., péntek

San Francisco utcáin

E hét péntek-szombat-vasárnapján van a San Francisco Tape Music fesztivál, és úgy döntöttünk, hogy eljövök rá - egyedül, tekintettel a korántsem szökellő forintárfolyamra és egyéb kincstári okokra. A megszorítások jegyében a család Feje így megtalálta maga számára a lehető legolcsóbb buszos céget és a legolcsóbbnak tűnő, nem mellesleg European nevet viselő hostelt, majd éjszaka már fel is kerekedett a 9 órás utazásra. Nem biztos, hogy mindegyik napról tudok, írni, de a mairól mindenképp érdemes: nem csalódtam, tényleg azt kaptam az úttól, amire olcsósága folytán lehetett számítani - a magyar tömegközlekedést szivárványfényben fogom ezután látni és alig várom hogy bármely Pannon Volán járaton egyszerűen csak állhassak. A helyzetet érzékelteti a busztársaság hirdetőtáblája:

A busztársaság menetrendje a Santa Barbara-i tranzit centernél
Útközben világossá vált, hogy Santa Barbarától északra tél van, vagyis esik, nem is kicsit, tehát nem a lyukas cipőmben és a szandálommal kellett volna elindulnom. Végülis azt találtam ki, hogy szandált húzok, mert az elázhat, és egyszerűen meg is tudom törölni. Valahogy ilyen állapotban jutottam el ezért a Modern Művészeti Múzeumba:

Esőbiztos szandálzokni-kombó
A múzeumban (a jegyárusító: "underemployed?") értékes műveket volt alkalmam látni, ezek közül az alábbiakat emelném ki:



Jim Cambell "Exploded Views" c. installációja a bejáratnál több száz fehér ledet vezérel úgy, hogy oldalról nézve mozgásokat látunk (amikor én voltam ott, épp madarak röpködtek).

Az időszaki kiállítás a San Francisco és környéke művészei számára 50 éve alapított SECA-díj díjazott alkotásaiból válogatott. Én pedig ezekből.
Paul DeMarinis munkái között találunk hanglemezekre reflektáló témákat is. Az alábbi munkája egy lézeres lemezjátszó, amelyben a lemezek igazi viaszból vannak, így elvileg a méhecskék munkáját hallhatjuk benne.
Paul DeMarinis, A Flow in the Decoration, 1996

Gay Outlaw ceruzákból összerakott odúja (Nest, 1999)


Mauricio Ancalmo "A lover's discourse" c. installációja egy 8mm-es vetítőből és egy lemezjátszóból áll. A lemezjátszó néha bekapcsol, és forgása közben forgatja a hozzá kötött (!) vetítőgépet is, emiatt a vetítés körbejár a falon a megszólaló zene forgási sebességével. Majd a forgás kikapcsol, és a becsavarodott kötél visszafordul, visszafelé játszva a lemezt egészen addig, míg le nem áll. Alább egy fotó róla (a terem amúgy tök sötét), emitt pedig egy bővebb leírás.


A második szinten, a design részlegen Dieter Rams munkái voltak jelen. A klasszikus Braun cuccokat (rádió, borotva, lemezjátszó, hifi) javarészt ő tervezte:


Sam Taylor-Wood "The Last Century" c. videója az egykori élőképek újragondolása: egy állóképet próbál utánozni, viszont a képernyőn látható alakok igenis élők. A cigaretta füstje száll, a hamu végül lepottyan.



Zárásként két kép az SFMOMA-ból, ismeretlen alkotóktól (a egyik szint bejáratánál kollázs-szerűen voltak kihelyezve)


Valamint

A Guardian, a San Francisco Examiner és a Shangai Daily lapokból kiemelt szövegei. A Gaurdian-nál a "action", "all" stb. dominál, középsőnél "democracy", "equal", "free", "future", "gay", "love" stb., majd az abc Shanhai-ban "power", "protection", "right"-ban zárul

Zárva a napi összefoglalót, a keretes szerkezet érdekében megmutatom lakosztályomat is:


Utóirat: ittlétem egészére esőt mond San Francisco-ban a meteorológia:)

2012. január 16., hétfő

Jónás születésnapja

"happy" birthday


Jónika szerencsére epertortát kért a harmadik születésnapjára, azért örültünk ennek, mert itt éppen eperszezon van, úgyhogy nem volt nehéz minőségi alapanyagot beszerezni. Egész rendes fiaink vannak, Jakab a citrom-, Jónás pedig az epertortájával. Janka azt mondta, ő megmarad a csokis-túrós tortánál - remélem nem kell ezt sosem mondjuk Japánban kiviteleznem.
Egyébként ez az utolsó időszak igencsak nehéz velük, egyrészt mert minden nap visszaszámlálnak, és már most azt latolgatják, hogy melyik autókat tudják hazahozni, és melyiket kell itt hagyni, másrészt pedig azért, mert minden nap szülnek és szoptatnak - és diszkréten fogalmazva is, fél centire sem mozdulnak mellőlem még a mosdóban sem. Egyszóval és őszintén: a rezignált buddhistát is szaladásra ingerelnék.
A szaladásra ingerlést arany Jónikánk a minap be is mutatta: a szomszédéktól kölcsönvett háromkerekű biciklin nekiindult a világnak, hogy ő most hazamegy. Mindig szoktak kint játszani, és mindig megbeszéljük, meddig mennek el, mikor jönnek stb. Jónás azt mondta, elmegy a mosodáig és máris jön vissza - várjuk, várjuk, mikor már gyanús lett a dolog, elindultam megkeresni, és mikor a parkolóba érek, éppen akkor hozza vissza egy apuka, mondván, a főútnál állt a közlekedési lámpánál (képzelem milyen gyorsan kellett tekernie, mert nem kis távolságról van szó!). A nővérem, akivel majdnem egy napon született, ezt a produkciót - ha jól emlékszem - hatévesen mutatta be. Egyébként igencsak szívszorító érzés, hogy annak ellenére, hogy úgy érzed, mindent megtettél a családi és főleg gyerek idill megteremtéséért, jön egy ilyen szőke taknyos és fityiszt mutat az orrod alá. Úgyhogy Jónikánk azóta háziőrizetben van, a nagyok a fő felügyelői.

A legviccesebb, hogy Balázs velem szemben ülve éppen az értékesebb ingóságainkat (matrac, kanapé, székek stb.) kezdi árverezni, reméljük legalább a taxira való pénzt be fogjuk tudni szedni - Janka már készül arra, hogy most nem mi megyünk garázs-vásárba, hanem mi tartunk azt. Az angol porcelánjainkat Martinék kapják meg, a többit pedig a csereboltba fogjuk beadni. A lakónegyedünkben működik egy úgynevezett cserebolt, ahova beviszik a már nem használt, de még jó állapotú dolgokat, és az itt élők ingyen elvihetik: szereztünk már ilyen módon mi is játékokat, kanalakat, sőt még nekem ruhát is, a jobbnál jobb könyvekről nem is beszélve.
Martin felesége Julie, amikor megtudta, hogy Jankának egy rózsaszín fényképezőgépet hozott az angyal, horgolt neki egy - természetesen - rózsaszín táskát, úgyhogy leányunk igencsak kezd tini lenni. Az ő kisfiúk, Kismartin, autista, minden nap jön érte az iskolabusz és viszi az itteni autista iskolába - nem tudni miért, az autista gyerekek száma Kaliforniában a legmagasabb, ráadásul tíz év alatt megduplázódott a számuk. Ami nekem nagyon szimpatikus, hogy ez az autista iskola (de van nemcsak Waldorf, hanem Montessori iskola is, csak hogy a nekünk legismertebbeket említsem) csak délelőtt speciális, délután a többi gyerekkel együtt játszanak - ők nemcsak maguk között vannak, az egészségesek pedig megtanulják, hogy hogyan kell velük bánni, hogyan lehet velük kijönni. Otthon a Pethő Intézetnek van az óvodáskorúak számára vegyes csoportja, Janka egyik csoporttársa ott kezdte az óvodát, és megdöbbentő az az érzékenység, ahogyan Hunor a sérült emberekkel bánik és az a figyelem, ahogyan hozzájuk fordul.

2012. január 7., szombat

Újév

Ma reggel virradóra az angyal elvitte a karácsonyfát és így érzelmileg is egy új év kezdődött el, főleg, hogy már nemcsak itt vagyunk, hanem már készülődünk haza, már olyan nagyon rövidnek tűnik az az idő, amit itt tölthetünk el.
A fiúk minden este azt számolják, mennyit kell még aludni, hogy induljunk haza, Janka pedig legszívesebben itt maradna, mert a házak gyönyörűek, mindenki kedves és különben is meleg van.
Mi Balázzsal már most többször azon kapjuk magunkat, hogy nosztalgiázunk, hogy apránként kerülnek helyére bennünk a tárgyak, tájak, események - minden ami velünk történt, el kell kezdenünk elengedni az itteni életünket.
Hálás vagyok azért az időért, amit itt tölthettünk, amit még itt tölthetünk - hihetetlen gazdagnak érzem magunkat.
Akaratunk ellenére eresztettünk gyökereket, és majd hazaérve remélem azt mondhatjuk, hogy nemcsak Pécs, hanem egy kicsit Santa Barbara is az otthonunk, hogy itt is tudunk otthonosan mozogni.
Üdítő ez az emberi közeg, ami itt az egyetemen körbevesz bennünket, jó megélni, hogy csupa intelligens emberrel (és szülővel) érintkezünk nap, mint nap.
Remélem, minél többet tudunk innen hazavinni - és talán egyszer majd vissza is tudunk egy kicsit jönni (a listánk elején Genova mellett most már természetesen Mariposa szerepel).
És amiért különösen hálás vagyok az az, hogy a családunk mindvégig mellettünk állt (ugye nem kell mondanom, hogy felmenőink azért igencsak szkeptikusak azt illetően, hogy Amerikának lehetnek jó oldalai is - dicsérni már ne is merjük), folyamatosan ott voltak a háttérben, mint tényleges erő.
Az is rengeteget jelentett, hogy befogadtak bennünket, hogy kiváncsiak voltak ránk és hogy itt is találtunk barátokra, az meg egyenesen fergeteges érzés volt, mikor a postaládánkban nekünk szóló képeslapot vagy levelet találtunk!
Érzelmi állapotunkat kiválóan tükrözi, hogy Bob Dylan-t hallgatunk és hogy megszerettük az angol nyelvet (eddig csak használtuk), szépnek és kifejezőnek talájuk.
Próbálok még nem búcsúzni. Próbálok minél kevesebbet arra gondolni, hogy hogyan is lesz, mikor hazaérünk, hogyan fogunk újra visszatalálni az ottani ritmusunkba és hogy hogyan fogom tudni előkészíteni egy új jövevény helyét.



Janka kapcsolódó fényképei:
Apus a tengerparton - feltehetőleg senki más nem jár strandra zakóban

Tengerpart

Tengerpart

Játszótér a Ciprus sétányon

2012. január 5., csütörtök

Ajánló - Sounds of Pictures

Ösztöndíjam utolsó hónapja érkezett el, ennek apropóján - és egyben más, "nagy" projekt helyett - úgy döntöttem, egy napi rendszerességű kép-hang átalakítás-sorozatot készítek, vagyis a hónap 31 napján közzéteszek egy-egy képet és a belőle generált hangot. A projekt címe Sounds of Pictures, és erre a linkre kattintva érhető el.
Az egyik munkát felrakom ide is mézesmadzag gyanánt - a többi már korántsem ilyen konszolidált:)

A kép:


És a belőle létrejött hang:

Sounds of Pictures #3 - Image as Score by Xrc

2012. január 1., vasárnap

L.A.

Kicsit elmaradtam a blogolással - a női vonal láthatóan termékenyebb e téren (is?) -, így arról sem számoltam be, hogy december eleji Los Angeles-i látogatásom sikeres volt, leszámítva azt az egyetlen dolgot, amiért mentem, vagyis a koncertet, ugyanis a szervező srác eltűnt... A koncert helyett éjszaka így volt alkalmam gyalog-biciklin bejárni a várost, beleértve azokat a sikátorokat is, amik elkerülésére az otthoniak felhívták a figyelmemet, de persze ez csak utólag jutott eszembe.
Tegnap, vagyis december 31-én újra visszatértem, immár egy közéleti tárgyú köztéri akcióval a magyar konzulátus előtt. Az akció keretében narancsokra feliratoztam a "post-democracy" betűit, és elhelyeztem őket az épület bejáratánál. mégpedig így:


Leírása:
»a felvétel magyar idő szerint 2012. január 1-jén 0 órakor készült a los angeles-i magyar konzulátusnál. a koncepció az volt, hogy Kormánypártunk jelképét, a (kaliforniai bio-) naracsot feliratkozom a jelenkori Magyarországot véleményem szerint átható poszt-demokrácia (post-democracy) betűivel. a "post" betűit (amit egyébként valamiért "rost"-nak is lehet olvasni, bár ennek itt most nincs nagy szerepe) jelző narancsok hátára a "junk" (amit magyarra "bóvli"-nak fordítanak) feliratot is felírtam.«

Otthontanulás

"A mai egy csodásan jó nap volt: egész nap rajzoltunk, olvastunk, énekeltünk, a játszótéren is voltunk és még süti is volt" - ezekkel a szavakkal köszönt el tőlem este Janka.
Mivel Balázs ma, az év utolsó napján Los Angeles-be utazott, hogy a magyar nagykövetség előtt kitegye a narancsait: post-democracy - mi teljes nyugiban voltunk és este gyümölcspezsgővel koccintottunk.
Nyugi, otthon, együttlevés és odafigyelés - ez jelenti az igazi (látványos!) fejlődést a gyerekeknek. Tényleg nem kell nekik semmi, csak annyi, hogy azt és akkor csinálhassák, amit és amikor akarják, no meg hogy megválaszolják azt a töménytelen mennyiségű kérdést, amit egy nap során képesek az embernek szegezni. Eddig is minden tekintetben az otthon híve voltam, de most már (persze rengeteget utánaolvasva) én is értem mit jelent, amikor John Holt, az otthontanulás első nagy filozófusa azt mondta (hevenyészett fordításban): az ember egy tanuló állat, mi szeretünk tanulni, szükségünk van arra, hogy tanuljunk, jók vagyunk a tanulásban és senkinek sem kell megmutatnia, hogy hogyan kell ezt csinálni.
Amikor Tündike ajánlotta a Soulemama blogját, még csak kapizsgáltam és csupán zsigeri szinten éreztem azt, hogy jó lehet otthon tanulni, jó lehet hivatalosan is autodidaktának lenni (Balázzsal teljesen közösek vagyunk abban, hogy amit igazán tudunk és amiben igazán jók vagyunk, azt mind egyedül, saját belső indíttatásból sajátítottuk el - legyen az nyelv, vagy más szakmai ismeret). Aztán az itteni játszótéren többen kérdezték tőlem, hogy ugye otthontanulók a gyerekek - mert ahogy velük bánok, ahogy kinézünk, amilyennek a lényünk tűnik, biztosan azok vagyunk (egyszóval hippik). Na, ez a külső, többszöri azonos véleményezés annyira elgondolkoztatott, hogy utánajártam a dolgoknak és most már egész szép háttértudással ki merem jelenteni: irigylem azokat az amerikai, kanadai, ausztrál családokat, akik megtehetik, hogy a gyerekeik otthontanulók legyenek. Próbálom egyensúlyban tartani magamban azt, hogy mit adhat pozitíve a család és mit az iskola - és hogy lehet ezt a kettőt otthon is jól csinálni.
Janka szeptemberben kezdi az iskolát, a belvárosiba megy (ahova anno én is jártam) szorobános matekra, igazi reál gyereknek tűnik, semmi elvarázsolt bölcsészvér. Alapos (mások szerint biztosan paranoid) módon természetesen nemcsak az iskola pedagógia programját (egész jónak tudtam magamban minősíteni), hanem a házirendjét is átböngésztem - az utóbbi kicsit sokkolt: nemcsak az, hogy még mindig kizárólag csak a folyosó jobb oldalán szabad közlekedni, hanem a többi erős felkiáltójel: szeszes italt és drogokat nem szabad fogyasztani és árulni az iskola területén, szerencsejátékot nem lehet űzni stb.
Emlékszem, hogy én az a típusú kislány voltam, aki egész nap legszívesebben olvasott volna és sohasem értettem, hogy nekem miért kell elmennem otthonról, pláne, ha esik az eső. Engem is blokkolt, mint mindenki mást az iskolában, a félelem, a félelem attól, hogy nem jót mondok, hogy nem vagyok elég jó stb. A technika óráktól olyan nagyon rettegtem (nem tudom már felidézni, hogy miért), hogy előző nap este addig bőgtem, amíg apukám megsajnált és igazolta a következő napi hiányzásomat. Tényleg, miért kellett annyi értelmetlenséget megtanulnunk? Porszívó és mosógép működési rajza - máig érthetetlen!
Persze kaptam az iskolától sok jót is: "magyaros" beállítottságomat hamar észrevették és támogatták - de akarom-e én a gyerekeimnek azt a sok rosszat is? Leszek-e elég ügyes ahhoz, hogy bátorító és magabiztos védelmet adjak nekik? Segítsetek a kis vuknak!