Janka leesett a játszótéren a mászókáról, nagyon megütötte a lábát, egész éjszaka sírt, hogy fáj neki, tehát másnap reggel szükségszerűen úgy döntöttünk, hogy mégiscsak megismerjük az itteni egészségügyi viszonyokat. Próbáltuk nem szájtátva fogadni az illetékes kórházat, ahova mennünk kellett. Első reakciónk persze tipikusan magyar volt: úristen, jó helyre jöttünk-e, nem egy magánkórházban vagyunk-e, tényleg elég-e a biztosításunk, vagy még pluszban fizetnünk kell-e?
A kórház recepciója egy jobbfajta szálloda recepciójára hasonlít :szőnyeg, kényelmes bútorok, zöld egyenruhába öltözött mosolygós emberke a pult mögött, aki azonnal odaugrik, hogy miben segíthet - meghalgat, majd rögtön cselekszik.
Átkísértek minket a sürgösségi osztályra, ahol szintén minden: a berendezés, az ápolónők, az orvosok, tehát az egész személyzet viselkedése azt sugározta, hogy ne félj, biztonságban vagy, rólad szól a dolog, személyesen rád figyelnek, minden azért van, hogy te egy percig se érezd magad kiszolgáltatottnak. Nagyszerű érzés, hogy emberként és nem beteg tárgyként vagy jelen egy klinikai környezetben. Az ápolónő, aki felvette az adatainkat, a következő pillanatban már matricákat nyomtatott (nem vicc, az orrom előtt odament egy automatához és kinyomtatott lányos és fiús matricákat!) a gyerekeknek, aztán átkísért Jankát meg engem egy vizsgálóba, ahol rögtön jegelni kezdték a lábát és öt perc múlva már jött is bemutatkozni a röntgenes, hogy behozná a gépet, és arra kér, addig menjek az üvegfalon túlra. (Több vizsgáló van, és nem a beteget mozgatják, hanem a személyzet és a géppark mozog a betegekhez.) Aztán jött a biztosító ügyintézője, ő is felvette az adatokat, végül jött az orvos, hogy szerencsére nem tört el a Janka lába, de még egy éjjel jegeljük és sokat pihentessük. És már mehettünk is haza.
És igen, a nyelv. Azon nyomban, hogy kiderült, nem vagyunk helyiek - valamit nem értettem és megkértem az orvost, hogy még egyszer, csak kicsit lassabban ismételje el, ő kért elnézést, és egyszerűbben fejezte ki magát és szólt a többieknek is - utána már én éreztem hülyének magam, annyira artikuláltak. És érdeklődők, nevetnek, viccelnek, dicsérnek - pozitív pszichológia. És persze fizetnünk sem kellett semmit, mivel elég a biztosításunk.
 |
| Vörösfenyők a santa barbara-i botanikus kertben |
A hétvége másik jó élménye az volt, hogy egy Ausztráliában élő barátunk, akit hét éve nem láttunk, éppen San Franciscóba jött egy hétre valami munka miatt és a szombat-vasárnapot együtt töltöttük. Azt mondja, hogy szerinte Amerikában Kalifornia a legszebb és a legélhetőbb, de Ausztráliában még kedvesebbek az emberek és még "szuperebb". A gyerekek megállapították, hogy rendes fazon, mert rengetegt csokoládét és gyümölcsöt hozott nekik - ausztráliai nagybácsi. Én magamban könnyekig meghatódtam, hogy képes öt órát autózni azért, hogy láthassuk egymást, és hogy egy üdítően jót beszélgethessünk. Sokat jelentett a barátságnak ez a realizálódása.
Miután Dizzy elment, Balázsra persze rátört az elementáris honvágy... Engem melegség járt csak át, hogy idegenben is milyen jó otthoninak lenni. Sokat gondolkodom azon, hogy velem, vagy pedig az országunkkal van-e baj, hogy Csehországban és itt is az emberi mindennapokban jobban érzem magam - annak ellenére, hogy természetesen nekem is hiányzik az igazi otthonunk, az igazi barátságaink.
Mert azért nincs mit tagadni: konzumvilágban élünk itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése