Keresés

2011. december 29., csütörtök

Karácsony

Ma délután integettük el Balázs anyukáját és nővérét a repülőtéren. Sokat jelentett, hogy itt voltak, így nem volt az az érzésünk, hogy kicsiny családunk magára van maradva. Mindenki más nagyon hiányzott, mikor 24-én reggel hívtuk az otthoniakat, hogy nekik már estére boldog karácsonyt kívánjunk, igazán sírhatnéka támadt az embernek.
A karácsonyfánk egyszerűen meseszép volt: a színes izzók mellett narancs- és citromkarikák, fahéjrudak és papírcsillagok díszítették. Mint díszítés közben kiderült, az alakjuk azért olyan tökéletes, mert egyszerűen ilyen formára metszenek minden fát - Balázs szerint erre is csak az amerikaiak érnek rá. A legtöbben nem élő, hanem műfenyőt állítanak, mert praktikusabb és a hulló tűlevelekkel sem kell bajlódni (nagyon tömöttek a fák, de hamar hullanai kezdenek, mivel messziről hozzák őket).
Nem tudom, hogy meg lehet-e szokni, hogy az ember 20 fokos melegben, ragyogó napsütésben készülődjön az ünnepekre, de mindenesetre annyival könnyebb volt a gyerekekkel, hogy addig kint játszhattak a játszótéren és nem kellett aggódni, hogy megfáznak-e. Az tény, hogy már magából az időjárásból adódóan is több hangsúly van magán az örömön, mint a bekuckózós meghittségen. Ezt az érzésünket a 25-ei karácsonyi mise (anyóskámra való tekintettel kiderítettük, hogy hol van a campuson a katolikus templom - nehezen ment, mert a vallási központban minden felekezet templomát azonnal meg tudták mondani, csak a katolikust nem tudták fejből - itt a katolikusok vannak ugye erős kisebbségben. És egyébként a zsinagógával szemben kaptak helyet.) csak még fokozta: eleve nem nagyon beszélhetünk templomról, inkább művelődési ház lenne a helyes kifejezés - az előtérben újságok és mosdók, játszósarkok és ücsörgőhelyek, na meg üdítő és harapnivaló - és senki nem réved magába, senki nem nézi a földet vagy az eget nagy áhitattal, hanem mosolyognak, beszélgetnek, viccelődnek és látszik, azért jöttek, hogy együtt legyenek és örüljenek. Örüljenek az ünnepnek és egymásnak. Énekelnek, rengeteget énekelnek és a pap megszólít, viccel - egyszóval kommunikál, hat és ad. Piszok módon azon nevettünk, hogy a húsvétot itt biztosan nem ünneplik, mert túl depresszívnek tartják, vagy csak a feltámadásról vesznek tudomást.

Fiaink a szertartás után


Egy útivideó

Dél-kaliforniai utazásunk során egy alkalommal eltévedtünk, és így találtunk rá a Pine Creek nevű útra, hogy "levághassunk" egy kerülőt. A kísérlet nem sikerült, ellenben csodálatos útra kerültünk, ahol élet és halál között csupán keskeny és csúszós hósáv húzódott meg. A tetőhöz közel beakadtunk a hóba így vissza kellett fordulnunk, és ekkor, lefelé gurulva készült az alábbi videó.


2011. december 24., szombat

Holiday

Az immár héttagú santa barbara-i Kovács kolónia nevében ezúton kívánok az Olvasónak kellemes Karácsonyt!

2011. december 22., csütörtök

Családi kirándulás

Az elmúlt héten két kört tettünk Kaliforniában, az egyiket dél felé, a másikat pedig észak felé.
Először San Diego-ba utaztunk, az ország legnagyobb kulturális parkját, a Balboa parkot látogattuk meg. Ez a park a belvárosban fekszik és 15 múzeumnak, állatkertnek és vidámparknak ad otthont. A gyerekek egyértelműen a modellvasút múzeumot szavazták meg, ahol a kaliforniai vasúthálózatokat modellezték - a múzeumot pedig nyugdíjas hobbisták tartják fenn, akik így egész nap játszhatnak.
Most jártunk először sivatagban - lenyűgöző, megdöbbentő, tényleg végtelenebb érzés, mint a tenger. Persze hatalmas hibát követtem el: elfelejtettem betenni a gyerekek homokozós játékait - na de azért így is feltalálták magukat.
Calico szellemvárosban belekóstolhattunk egy picit abba, hogy milyen lehetett a 19. században egy ezüstbányász faluban élni - a régi házakat felújították, pár járatot megnyitottak és minden külsőségét megadták a pionír érzésnek.



Balboa park: a San Diego városi múzeum épülete
San Diego a Coronado-hídról. Hogy szállhatnak be a vitorlásokba?
Galéria-enteriőr. az időszaki kiállításon kortárs mexikói festők munkáit állították ki.
Modellvasút-múzeum.
Úton a sivatag felé. a hegyek teteje havas, de nem hull csapadék.

Egyik szálláshelyünk, Indio. áttekinthető város volt.
Mojave-sivatag Calico felé
Calico szellemváros. annyira egyébként nem is szellem-

A másik kört San Francisco-ban kezdtük, és a Yosemite nemzeti parkon át értünk ismét haza. San Francisco mindent megtestesít, amit egy ideális nagyvárosnak kell: tengerpart, hidak, magasházak, színházak egymás hegyén-hátán, hangulatos kisutcák, varázslatos épületek és persze fényözön és érdekes látnivalók minden sarkon. Természetesen mi is kipróbáltuk a híres kábel villamost, mi is végigmentünk a kacskaringós utcán és a Golden Gate hidat sem hagytuk ki.
És ebbben a városban végre csinosak a nők! Ápoltak és stílusosak! Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de eddig az volt a benyomásom, hogy az amerikai nők nemcsak hogy hatalmas méretűek, de kimondottan trampli megjelenésűek is. Az én kis otthoni játszós ruháim stílusosabbak, mint azok a magukra aggatott göncök, amikben képesek nyilvános helyen megjelenni. (A hajam meg ha két hétig nem mosom meg, akkor sem olyan elhanyagolt). És tudom, hogy azt sem szabad megjegyezni, de mit tegyek ha annyira szemet szúr, hogy a férfiak pedig kimondottan jól néznek ki: sportosak, helyesek, csinosak. (Kezdem már érteni, miért néznek meg annyira minket, mikor kiszállunk a gyerekekkel az autóból - kérem, még mindig karcsúan sudárnak számítok!).
Füves pusztaságokon és farmok között áthaladva csak ámultunk azon, ahogyan az állatokat tartják: szabadon kóborolnak a tehenek és a lovak, a farmerek pedig tényleg kalapban és kockás ingben pompáznak.

Utcakép San Franciscoból. A piros tűzlétrás épület harmadik szintjén szálltunk meg.

A Yosemite nemzeti parkban a tél ellenére láttunk két gyönyörű vízesést is. Az őzek a faluban három lépésre voltak tőlünk és teljes nyugalommal legelésztek. Csalódást nem az okozott, hogy medvéket sajnos nem láttunk, hanem az, hogy mennyire elvették ennek a helynek a szakrális jelentőségét, mennyire megfosztották attól, amit ez a hely az indián törzseknek jelentett és akár ma is jelenthetne. Az egész Yosemite völgyet turistaparadicsommá avanzsálták: kemping - és piknikhelyek sokasága a gyönyörű természeti környezetben - mindenféle utalás nélkül arra, hogy az őslakosok számára milyen múltat testesít meg ez a hely.
A nemzeti park mellett egy igazi ódon hangulatú hegyi kisvárosban, Mariposa-ban szálltunk meg. Teljesen véletlenül esett erre a helyre a választásunk, mi csak azt néztük, hogy én mennyit bírok egyszerre vezetni és egy szívet melengető, minden romantikus érzést felkeltő, nosztalgiázó és vágyálmokat beteljesítő helyre csöppentünk. A főutca minden porcikája valami varázslatos módon él: az éttermekben reggeliznek az emberek (a kávét szerencsére mindig újratöltik - bevallom: olyan finomak itt a kávék, hogy a koffeinmentes változatra visszaszoktam - a gyerekeknek pedig a szakács Micky egér formájú palacsintát sütött), a szerkesztőségben készítik az aznapi újságot (Kalifornia legrégibb hetilapja), a tornateremben éppen asszonytorna van, a benzinkútnál két farmer beszélget, az iskolabusz elkanyarodik a következő nebulóért és olyan de olyan béke van, amit igencsak ritkán érez az ember, miközben a mindennapokat éli meg. (És persze nőiesen-csendesen megkérdezem magunktól, hogy nem lehetne-e, hogy Balázs ne csak kockás ingeket hordjon, hanem hozzá esetleg farmert és bakancsot is és hatalmas autóval jöjjön értem, mire befejeződik a kismama-torna - hm, tulajdonképpen kalapja is van már hozzá!)



 
Yosemite
A kemény  6 celsiusból felolvadó fiaink.
A tornaterem, ahová majd a cowboy-szettel megyek Juditért, miután megtankoltam a grizzlymedvés kútnál
Reggelizőhely klasszik piros üléshuzattal. A Mickey-egeres palacsinta olyan szép volt, hogy Jabus meg sem akarta enni.

Alig díszített hirdetőoszlop Mariposában
Szarvasmarhák útközben a végtelen pampákon.




2011. december 7., szerda

Mikulás

Ma reggel hozzánk is megérkezett a Mikulás - a környezetünkben csak hozzánk, mert itt nincs külön Mikulás-ünnep, hanem Karácsonykor a Mikulás hozza a fa alá vagy a kandallópárkányra aggatott varrott csizmácskákba az ajándékokat. Amúgy tudnak arról, hogy december 6-a Szent Miklós napja - ezen a napon kezdik el a tartós élelmiszer gyűjtését a rászorulóknak.

A karácsonyfát itt nem az angyal hozza, hanem dekorációs elem, a gyerekek persze rögtön felfedezték, hogy több szomszédunknál már felállították a fát (igencsak találékonynak kell lenni ám ilyenkor, hogy mit is mondjál a gyerekeknek!).
A fenyőfákat már itt is bőszen árulják, Martinék mondták, hogy a szomszédos államokból hozzák őket - és nem túlzás, egyszerűen olyanok, mint a mesékben: tökéletesen reprezentálják a 'Karácsonyfa' ideáját. Azért azt is elárulták, hogy a legtöbben műfenyőt vásárolnak, mert ezek a szép kis fák pár nap alatt lekókadnak. Mindegy, mi majd a kókadt mesefának is örülni fogunk.
A lakásajtók már mindenhol fel vannak díszítve: műjégcsap, műfenyő és (mű)rénszarvasok garmadájával lehet találkozni - még a felnőtteknek is kell az illúzió.
(Az utca végén termő narancs és citrom potyog már a fáról - szégyen ide vagy oda, nem bírunk ellenállni nekik, olyan finomak.)
És ami nekem szimpatikus és talán a gyakorlatban könnyebben ki is vitelezhető: nem 24-én jön az angyal, hanem 25-én reggel lehet berohanni a nappaliba és keresgélni az ajándékok között. Szenteste mindenki készülődik és templomba megy.





A gyerekek kezdenek igazán kreatívan belejönni abba, hogy mindent mi csinálunk kézzel: az adventi koszorúnk után ők készítették az adventi naptárukat is - még Jónika is bőszen színezett (olyan jó látni, amikor Janka meg Jakab az én mintámra tényleg őszintén gratulál az öccsüknek a teljesítményéhez - még cipőt is segítettek neki pucolni).
Amúgy elkezdődött a nagy visszaszámlálás: már csak hármat kell aludni és újra lesz autónk, és már csak négyet kell aludni, és megérkezik végre Balázs anyukája és nővére. Én is várom őket, Balázzsal titkos reményünk, hogy egy-két órát kettesben is csavaroghatunk majd.

Egy csapat vadlúd úgy döntött, hogy a szomszéd réten telel



2011. december 1., csütörtök

L.A.konikus hírek

Két, Los Angeleshez kötődő hír, aminek már csak azért is örülök, mert a város igen közel áll hozzám (ezügyben a családban alighanem egyedül vagyok). Az egyik egy koncert szombaton:

(ezúton is köszönet rovar17-nek a közvetítésért)

*

A másik pedig egy csoportosnak nem, inkább tömegesnek nevezhető kiállítás a LACDA-ban (L.A. digitális művészeti központ) december 8-30. között, melyre az alábbi képet adtam be:

A kép igényel némi kommentárt: a kiállítás regisztrációs díja 32 usd, ami ugyebár zavarbaejtően emlékeztet a bizonyos otthoni 2/3-ra, ezért e két számjegy segítségével kreáltam ezt a grafikát az általam írt harmonográf-szimulátorban (erről még később írok). A lila keretért elnézést kérek, a legrondábbat akartam kiválasztani és talán sikerült is.