Ma délután integettük el Balázs anyukáját és nővérét a repülőtéren. Sokat jelentett, hogy itt voltak, így nem volt az az érzésünk, hogy kicsiny családunk magára van maradva. Mindenki más nagyon hiányzott, mikor 24-én reggel hívtuk az otthoniakat, hogy nekik már estére boldog karácsonyt kívánjunk, igazán sírhatnéka támadt az embernek.
A karácsonyfánk egyszerűen meseszép volt: a színes izzók mellett narancs- és citromkarikák, fahéjrudak és papírcsillagok díszítették. Mint díszítés közben kiderült, az alakjuk azért olyan tökéletes, mert egyszerűen ilyen formára metszenek minden fát - Balázs szerint erre is csak az amerikaiak érnek rá. A legtöbben nem élő, hanem műfenyőt állítanak, mert praktikusabb és a hulló tűlevelekkel sem kell bajlódni (nagyon tömöttek a fák, de hamar hullanai kezdenek, mivel messziről hozzák őket).
Nem tudom, hogy meg lehet-e szokni, hogy az ember 20 fokos melegben, ragyogó napsütésben készülődjön az ünnepekre, de mindenesetre annyival könnyebb volt a gyerekekkel, hogy addig kint játszhattak a játszótéren és nem kellett aggódni, hogy megfáznak-e. Az tény, hogy már magából az időjárásból adódóan is több hangsúly van magán az örömön, mint a bekuckózós meghittségen. Ezt az érzésünket a 25-ei karácsonyi mise (anyóskámra való tekintettel kiderítettük, hogy hol van a campuson a katolikus templom - nehezen ment, mert a vallási központban minden felekezet templomát azonnal meg tudták mondani, csak a katolikust nem tudták fejből - itt a katolikusok vannak ugye erős kisebbségben. És egyébként a zsinagógával szemben kaptak helyet.) csak még fokozta: eleve nem nagyon beszélhetünk templomról, inkább művelődési ház lenne a helyes kifejezés - az előtérben újságok és mosdók, játszósarkok és ücsörgőhelyek, na meg üdítő és harapnivaló - és senki nem réved magába, senki nem nézi a földet vagy az eget nagy áhitattal, hanem mosolyognak, beszélgetnek, viccelődnek és látszik, azért jöttek, hogy együtt legyenek és örüljenek. Örüljenek az ünnepnek és egymásnak. Énekelnek, rengeteget énekelnek és a pap megszólít, viccel - egyszóval kommunikál, hat és ad. Piszok módon azon nevettünk, hogy a húsvétot itt biztosan nem ünneplik, mert túl depresszívnek tartják, vagy csak a feltámadásról vesznek tudomást.
Dél-kaliforniai utazásunk során egy alkalommal eltévedtünk, és így találtunk rá a Pine Creek nevű útra, hogy "levághassunk" egy kerülőt. A kísérlet nem sikerült, ellenben csodálatos útra kerültünk, ahol élet és halál között csupán keskeny és csúszós hósáv húzódott meg. A tetőhöz közel beakadtunk a hóba így vissza kellett fordulnunk, és ekkor, lefelé gurulva készült az alábbi videó.
Az elmúlt héten két kört tettünk Kaliforniában, az egyiket dél felé, a másikat pedig észak felé.
Először San Diego-ba utaztunk, az ország legnagyobb kulturális parkját, a Balboa parkot látogattuk meg. Ez a park a belvárosban fekszik és 15 múzeumnak, állatkertnek és vidámparknak ad otthont. A gyerekek egyértelműen a modellvasút múzeumot szavazták meg, ahol a kaliforniai vasúthálózatokat modellezték - a múzeumot pedig nyugdíjas hobbisták tartják fenn, akik így egész nap játszhatnak.
Most jártunk először sivatagban - lenyűgöző, megdöbbentő, tényleg végtelenebb érzés, mint a tenger. Persze hatalmas hibát követtem el: elfelejtettem betenni a gyerekek homokozós játékait - na de azért így is feltalálták magukat.
Calico szellemvárosban belekóstolhattunk egy picit abba, hogy milyen lehetett a 19. században egy ezüstbányász faluban élni - a régi házakat felújították, pár járatot megnyitottak és minden külsőségét megadták a pionír érzésnek.
Balboa park: a San Diego városi múzeum épülete
San Diego a Coronado-hídról. Hogy szállhatnak be a vitorlásokba?
Galéria-enteriőr. az időszaki kiállításon kortárs mexikói festők munkáit állították ki.
Modellvasút-múzeum.
Úton a sivatag felé. a hegyek teteje havas, de nem hull csapadék.
Egyik szálláshelyünk, Indio. áttekinthető város volt.
Mojave-sivatag Calico felé
Calico szellemváros. annyira egyébként nem is szellem-
A másik kört San Francisco-ban kezdtük, és a Yosemite nemzeti parkon át értünk ismét haza. San Francisco mindent megtestesít, amit egy ideális nagyvárosnak kell: tengerpart, hidak, magasházak, színházak egymás hegyén-hátán, hangulatos kisutcák, varázslatos épületek és persze fényözön és érdekes látnivalók minden sarkon. Természetesen mi is kipróbáltuk a híres kábel villamost, mi is végigmentünk a kacskaringós utcán és a Golden Gate hidat sem hagytuk ki.
És ebbben a városban végre csinosak a nők! Ápoltak és stílusosak! Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de eddig az volt a benyomásom, hogy az amerikai nők nemcsak hogy hatalmas méretűek, de kimondottan trampli megjelenésűek is. Az én kis otthoni játszós ruháim stílusosabbak, mint azok a magukra aggatott göncök, amikben képesek nyilvános helyen megjelenni. (A hajam meg ha két hétig nem mosom meg, akkor sem olyan elhanyagolt). És tudom, hogy azt sem szabad megjegyezni, de mit tegyek ha annyira szemet szúr, hogy a férfiak pedig kimondottan jól néznek ki: sportosak, helyesek, csinosak. (Kezdem már érteni, miért néznek meg annyira minket, mikor kiszállunk a gyerekekkel az autóból - kérem, még mindig karcsúan sudárnak számítok!).
Füves pusztaságokon és farmok között áthaladva csak ámultunk azon, ahogyan az állatokat tartják: szabadon kóborolnak a tehenek és a lovak, a farmerek pedig tényleg kalapban és kockás ingben pompáznak.
Utcakép San Franciscoból. A piros tűzlétrás épület harmadik szintjén szálltunk meg.
A Yosemite nemzeti parkban a tél ellenére láttunk két gyönyörű vízesést is. Az őzek a faluban három lépésre voltak tőlünk és teljes nyugalommal legelésztek. Csalódást nem az okozott, hogy medvéket sajnos nem láttunk, hanem az, hogy mennyire elvették ennek a helynek a szakrális jelentőségét, mennyire megfosztották attól, amit ez a hely az indián törzseknek jelentett és akár ma is jelenthetne. Az egész Yosemite völgyet turistaparadicsommá avanzsálták: kemping - és piknikhelyek sokasága a gyönyörű természeti környezetben - mindenféle utalás nélkül arra, hogy az őslakosok számára milyen múltat testesít meg ez a hely.
A nemzeti park mellett egy igazi ódon hangulatú hegyi kisvárosban, Mariposa-ban szálltunk meg. Teljesen véletlenül esett erre a helyre a választásunk, mi csak azt néztük, hogy én mennyit bírok egyszerre vezetni és egy szívet melengető, minden romantikus érzést felkeltő, nosztalgiázó és vágyálmokat beteljesítő helyre csöppentünk. A főutca minden porcikája valami varázslatos módon él: az éttermekben reggeliznek az emberek (a kávét szerencsére mindig újratöltik - bevallom: olyan finomak itt a kávék, hogy a koffeinmentes változatra visszaszoktam - a gyerekeknek pedig a szakács Micky egér formájú palacsintát sütött), a szerkesztőségben készítik az aznapi újságot (Kalifornia legrégibb hetilapja), a tornateremben éppen asszonytorna van, a benzinkútnál két farmer beszélget, az iskolabusz elkanyarodik a következő nebulóért és olyan de olyan béke van, amit igencsak ritkán érez az ember, miközben a mindennapokat éli meg. (És persze nőiesen-csendesen megkérdezem magunktól, hogy nem lehetne-e, hogy Balázs ne csak kockás ingeket hordjon, hanem hozzá esetleg farmert és bakancsot is és hatalmas autóval jöjjön értem, mire befejeződik a kismama-torna - hm, tulajdonképpen kalapja is van már hozzá!)
Yosemite
A kemény 6 celsiusból felolvadó fiaink.
A tornaterem, ahová majd a cowboy-szettel megyek Juditért, miután megtankoltam a grizzlymedvés kútnál
Reggelizőhely klasszik piros üléshuzattal. A Mickey-egeres palacsinta olyan szép volt, hogy Jabus meg sem akarta enni.
Ma reggel hozzánk is megérkezett a Mikulás - a környezetünkben csak hozzánk, mert itt nincs külön Mikulás-ünnep, hanem Karácsonykor a Mikulás hozza a fa alá vagy a kandallópárkányra aggatott varrott csizmácskákba az ajándékokat. Amúgy tudnak arról, hogy december 6-a Szent Miklós napja - ezen a napon kezdik el a tartós élelmiszer gyűjtését a rászorulóknak.
A karácsonyfát itt nem az angyal hozza, hanem dekorációs elem, a gyerekek persze rögtön felfedezték, hogy több szomszédunknál már felállították a fát (igencsak találékonynak kell lenni ám ilyenkor, hogy mit is mondjál a gyerekeknek!).
A fenyőfákat már itt is bőszen árulják, Martinék mondták, hogy a szomszédos államokból hozzák őket - és nem túlzás, egyszerűen olyanok, mint a mesékben: tökéletesen reprezentálják a 'Karácsonyfa' ideáját. Azért azt is elárulták, hogy a legtöbben műfenyőt vásárolnak, mert ezek a szép kis fák pár nap alatt lekókadnak. Mindegy, mi majd a kókadt mesefának is örülni fogunk.
A lakásajtók már mindenhol fel vannak díszítve: műjégcsap, műfenyő és (mű)rénszarvasok garmadájával lehet találkozni - még a felnőtteknek is kell az illúzió.
(Az utca végén termő narancs és citrom potyog már a fáról - szégyen ide vagy oda, nem bírunk ellenállni nekik, olyan finomak.)
És ami nekem szimpatikus és talán a gyakorlatban könnyebben ki is vitelezhető: nem 24-én jön az angyal, hanem 25-én reggel lehet berohanni a nappaliba és keresgélni az ajándékok között. Szenteste mindenki készülődik és templomba megy.
A gyerekek kezdenek igazán kreatívan belejönni abba, hogy mindent mi csinálunk kézzel: az adventi koszorúnk után ők készítették az adventi naptárukat is - még Jónika is bőszen színezett (olyan jó látni, amikor Janka meg Jakab az én mintámra tényleg őszintén gratulál az öccsüknek a teljesítményéhez - még cipőt is segítettek neki pucolni).
Amúgy elkezdődött a nagy visszaszámlálás: már csak hármat kell aludni és újra lesz autónk, és már csak négyet kell aludni, és megérkezik végre Balázs anyukája és nővére. Én is várom őket, Balázzsal titkos reményünk, hogy egy-két órát kettesben is csavaroghatunk majd.
Egy csapat vadlúd úgy döntött, hogy a szomszéd réten telel
Két, Los Angeleshez kötődő hír, aminek már csak azért is örülök, mert a város igen közel áll hozzám (ezügyben a családban alighanem egyedül vagyok). Az egyik egy koncert szombaton:
(ezúton is köszönet rovar17-nek a közvetítésért)
*
A másik pedig egy csoportosnak nem, inkább tömegesnek nevezhető kiállítás a LACDA-ban (L.A. digitális művészeti központ) december 8-30. között, melyre az alábbi képet adtam be:
A kép igényel némi kommentárt: a kiállítás regisztrációs díja 32 usd, ami ugyebár zavarbaejtően emlékeztet a bizonyos otthoni 2/3-ra, ezért e két számjegy segítségével kreáltam ezt a grafikát az általam írt harmonográf-szimulátorban (erről még később írok). A lila keretért elnézést kérek, a legrondábbat akartam kiválasztani és talán sikerült is.
Akusztika és sokcsatornás komponálás iránt érdeklődőknek ajánlom az alábbi videófelvételt, amit hétfőn készítettem Gary Kendall (SARC, Belfast) előadásán. Az előadás címe: Why Things Don't Work: What You Need to Know About Spatial Audio.
Ma ha nem is több, de legalább két alkalommal alaposan átrendeződtek bennem a dolgok. Két pánfordulat jelenthetne visszatérést is az eredeti irányba, de ezek egymásra merőleges dimenziókat érintettek egyelőre, így visszatérülésnek esélye sincs. Kezdem azzal, hogy miután reggel feltakarítottam az immár hiperaktív kovászkolóniát a szekrény tetejéről (sikerrel átálltunk rá élesztő helyett, láthatóan már erősebb a tenyészet mint a bolti por) és leültem megnézni az éjszaka (vagyis otthon előző nap nappal) érkezett leveleket, Stenczer Sári körleveléből újra szembesültem a pétervári Voina ("harc") akcionista művészcsoport létével (weblapjuk most nem megy de amúgy itt lenne). A csoport - egy házaspár, 2 és fél éves kisfiuk és egy hozzám hasonló korú srác - ismert lehet a felemelkedő hídra festett, KGB-irodára néző falloszról vagy a palotaforradalom nevű akciójukról (videó alább), melyben a kisfiú a rendőrkocsi alá gurítja a labdáját, majd "hirtelen" megjelenik egy csapat markos legény, hátára fordítják az autót és elszelelnek... Jövőre pedig a berlini biennálé társkurátorai lesznek, mondván:
We do not expect that the Voina group will be practicing an ordinary curatorship. Maybe they will knock at the doors of artists' studios, but not to check the art works, but to remind us about the ethos of the artist. They are among the last few believers who practice an art that is a direct political job.
A magamfajta technokrata embernek se kell ennél több, hogy átrendeződjenek a dolgok: miért is csináljuk alkotásainkat, mit-minek és kinek is kutatunk tulajdonképpen, a hatalomnak, a konzumvilágnak, akik ellen amúgy mindennapi szinten fellépünk, vagy azoknak, akik velünk vannak a tüntetéseken, de voltaképpen maguk is ennek a világnak az építésén dolgoznak? És továbblépve, biztos hogy a művészet csak az oppozíció oldalán tiltakozhat? nem lehet, hogy a hippi-virágok jobban elérnék céljukat azon a bizonyos felborított rendőrautón? és ráadásul, a művészet lehessen és legyen is politikus annak tág értelmében, de a művész miért?
Voina: Помог ребенку - помог стране (Palotaforradalom)
Ezek után elmentem a Magnólia center melletti hobbiboltba szervómotorért egy olyan munkához, ami lehet hogy nem is valósul meg (a Storke torony harangjait szerettem volna programozni, de felügyelőjük végülis nem engedélyezte tegnap), és útközben durrdefektes biciklimet tolva tovább visszhangzottak bennem Voina párhuzamai: hiszen mi nem vittük el a tüntetésekre a skacokat, mondván hogy legyen az ő szabad választásuk majd ha mellénk állnak, ugyanakkor viszont minden performansz hangi-képi hátterében ott ugrálnak, a tőlük elcsent félórákban születnek tényleges munkáink, a köztes időben pedig épp a túlburjánzó kovászhoz hasonlóan érnek tovább:) tehát éppúgy részei alkotásainknak, nyilván ezért persze a gyámügy még nem akarja elvenni őket tőlünk mint orosz kollégáinknál... A művészet, ha szabad egy könnyelmű definíciót megkockáztatnom ezek után, talán akkor kezdődik, amikor az élet kirekeszthetetlenül beront hozzánk és mi időnként mégis túlüvöltjük.
Na ez volt az egyik. Majd délután résztvettem Scott Snibbe médiaművész, interaktív alkalmazás-producer (most már ilyen szakma is van) előadásán (weboldala itt). Munkái körülbelül akkor sarjadtak, ahol a '90-es évek elején az interaktív multimédia robbant: hálózati-kooperatív rajzprogram, vizuális bemenetre reagáló vetítés stb. Snibbe nem kutató, viszont megkockáztatom több annál: megalapozott programozói-művészi tapasztalattal rendelkező kreatív vállalkozó, a jelenlegi interaktív "app" (iphone-ra és ipad-ra írt kis alkalmazások) hullám igazi kaliforniai hullámlovasa, aki a filmipar mintájára szüreteli ennek az új kreatív ágazatnak gyümölcseit. Ne értsd szkepticizmusnak ezt részemről, látszik ahogy szép lassan az alkalmazott művészeti világ ekörül forog, de nem tudom félretenni reggeli elmékeimet sem: miért, minek, kinek... ha más nem, hát a szórakoztatás kedvéért, nemde?
Pl. reptéri utasoknak:
Transit (2010), Los Angeles reptere
és múzeumoknak:
Deep Walls (2002)
E két fenti munkáját nagyon érdekesnek tartom: a Deep Walls az előtte elhaladók kontúrjait őrzi meg és adja vissza késleltetve, végtelenítve, így csak az ismeri fel benne magát aki résztvett benne; a Transit fiktív történeteket ábrázol hasonlóképp, melyek mindannyiunkról szólnak, ahogy a reptéren kevergünk, emiatt akár szórakoztatók is.
Újabb vállalkozásai közül a Björk-kel együtt készített Biophilia egy appsuite (nem tudom hogy lehetne magyarítani, "alk.csomag" vagy "al.csomag" talán?..), melyben a már megszokott karaoke stílusú játékoknál sokkal elmélyültebb élményt kapunk: természetesen Björk nemcsak extra segédletet akart zenéjéhez, hanem részévé akarta azt tenni, így pl. a vírusokról írt darabban az élő sejt a végsőkig küzd, és a dal csak akkor szakad meg, amikor elveszítjük a játékot..
Ehhez kapcsolódóan két videót linkelek, egyrészt a hivatalos bemutatót a youtube-ról:
Valamint egy rövid részletet az előadásból akkor, amikor Snibe bemutatja az egyik dalhoz készült alkalmazást.
Volt egy érdekes kiszólása. Már nem látja különösebb értelmét a tudományos publikációknak, hiszen tapasztalata szerint a fejlesztések középpontja már a cégekben (különösen persze az Apple mint a sziliciumvölgy Mekkája) tornyosul. Egyfelől igazat kell adnom neki (tényleg döbbenetes lemaradás van a konferenciákon bemutatott újítások és pl. a Google egy-egy "kisebb" fejlesztése között: mennyi cikket olvastunk beszédszintézisről, és mennyit a Google fordító sokkal hatékonyabb beszédszintéziséről? utóbbi talán üzleti titok), másfelől viszont igenis fontos, hogy legyen szóbeli, kereskedelmi érdekektől távolabb elhelyezkedő megnyilatkozás, vita, információcsere mindezekről, még akkor is, ha fáziskésésben, de megalapozottan, és főleg abban a reményben, hogy szükség van rá, mint ahogy szükség van az egyetemen végzett hallgatókra is ezekben a cégekben (ez nyíltan el is hangzott az MAT hallgatói felé: "gyertek hozzánk, tudjuk hogy jó programozók vagytok!"). Arról nem is beszélve, hogy a Snibe által használt interakció-fogalom a publikációkat tekintve ca. 10 éve túlhaladott, és ezt azért érdemes lenne felülbírálnia.
Másik érdekes jelenség a szórakoztatóipar átalakulása az interaktív műfajra. A szereplők tán ugyanazok, a cégek működése ugyanolyan, a projektek egyelőre kisebbek (a szerintem nagy projektnek minősülő Björk-Snibe együttműködés 1.4 millió dollár volt, ez egy film költségvetéséhez képest "olcsóbb"). Kérdés, hogy a közönség zöme mire lesz vevő? feltételezhetjük, hogy a társadalom többsége passzív befogadásra vágyik (plazmatévé, otthoni 3d), az interaktív extra pedig megmarad a gyűjtőknek, vagy talán mégse?
Hazafelé a bicikliút leggyorsabb szakaszán, immár friss hátsókerékkel tekerek, és alig bírok leelőzni egy gördeszkáján a zenelejátszóval bíbelődő és mellesleg piszkosul gyorsan száguldó leányt. Erősen érzem most, hogy van még mit behoznom a lemaradásból.
Másfél hete, pénteken tartottam bemutatkozó előadást "Interactive sonification for installations" ("Interaktív szonifikáció installációkhoz") címmel a Xenakis stúdióban. Kicsit bemutattam az egyetemünket, a szakunkat, a rádiónkat, a tüntetéseinket és egyéb akcióinkat, a szonifikáció terén szerzett tapasztalataimat, valamint az ittlétem során tervezett munkáimat.
Jó volt megvitatni a kérdéseket, majd folytatni a diskurzust az azt követő napokban, és az is jó élmény, hogy ugyanúgy ezekből a beszélgetésekből születnek az igazán hasznos ötletek mint otthon - ami voltaképpen a célja is annak, hogy itt vagyok.
Csatolom a prezentációm képét:
Ma tartják Amerikában a fekete pénteket, ami a karácsonyi bevásárlószezon kezdete. Ennek alkalmából Jónással reggel elmentünk megcsodálni a konzumkultúrát működésben, és találtunk is egy 10 dolláros "digitális fotókarácsonyfadíszt", ami voltaképpen egy digitális képkeret, csak kisebb, színes, és fel lehet lógatni különböző helyekre. max. 100 képet lehet rátölteni, amiket 1 kép / mp. sebességgel vissza is játszik. készítettem rá egy rövidke filmet, amit az inspirált, hogy az amerikaiak általában egyedül ülnek a kocsijukban (és amúgy sétálni is azzal mennek). A nyersanyagot Santa Barbara State utcáján rögzítettem, MaxMSP/Jitterben módosítottam.
Beszélgetésekből már tudom, hogy az Egyesült Államok legdrágább és legnépszerűbb helye Kalifornia (mindenki, akivel beszélgettem azt mondta, hogy igyekszik az egyetem után itt találni állást és ebben az államban maradni), de akkor sem tudom megállni csodálkozás és értetlenkedés nélkül, hogy miért annyira - pozitív értelemben - mások az emberek. Miért nem lehet otthon is kedvesnek lenni, egymásra figyelni, biztonságot teremteni és nem a szomszédot csepülni. Nincs rá jobb szó: pozitív kommunikáció - és tényleges odafordulás a másik felé (és nem üres udvariasság ez, és nem külső maszk, hanem a szó legnemesebb értelmében: a másik megtisztelése). Tetszett a Tófalvy Tamás blogján (ő is most van kint 3 hónapra) a magyar, a francia és az amerikai vásárlási szituációk összehasonlítása és teljesen jogos a kérdés, hogy otthon mikor lesz természetes, hogy az eladó visszaköszön és esetleg még rád is mosolyog!? Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy mindez csak a gazdasági és anyagi jólét eredménye - ez gondolkodás is.
A város tereinek közlekedési megoldásai mind azt erősítik meg benned, hogy a társadalom nem egyedülálló, egészséges fiatal felnőttekből, hanem mindenféle adottságokkal rendelkező emberekből tevődik össze: nemcsak autósokból, biciklisekből és gyalogosokból, hanem mozgássérültekből, vakokból, babakocsisokból, idősekből, apró gyerekekből. És itt is ugyanaz a tapasztalat, mint Brno-ban volt: mindenki közlekedik, mert tud közlekedni. Egyetlen olyan busz sincs, amelyikre nem tudna egy kerekesszékes vagy babakocsis kényelmesen felszállni. A buszsofőrökön csak ámulni lehet, hogy milyen ügyesen és emberileg odafigyelve segítenek a rászorulókon. És én még egyszer sem álltam a buszon, sőt még hátra sem jutottam, mert rögtön az első helyeken ülők felpattannak. A másik: Balázsnak otthon mindig beszólnak mikor a lebegő szárnyú kordkabátjában biciklizik, ha a kalapja a fején van, akkor még ki is röhögik, itt pedig nem tud leállni a bicikliúton fényképezni, mert sorra lassítanak az autósok, hogy megkérdezzék, minden rendben van-e, vagy kell segítség. Egyszerűen nincs jelentősége a ruhájának.
Kisiskolásokat nem látni egyébként sem az utcán, sem a tömegközlekedésben, őket vagy autóval viszik a szüleik, vagy pedig a filmekből ismert jópofa sárga busszal jönnek-mennek az otthon és az iskola között.
Tegnap voltam - végre én is! - orvosnál, ma pedig a terhescukor vizsgálaton a laborban. Ehhez a minimális vizsgálathoz ragaszkodott az orvos, csak így ad majd februárban igazolást, hogy hazarepülhessek. (Kiderült, hogy azért figyelnek annyira oda a kismamákra, mert ha az orvos elvállal valakit és annak valami baja lesz, akkor szakmailag és anyagilag is ő felel érte). Persze én úgy izgultam, mint egy hajadon, vagy mint aki az első gyeremekét várja, de az orvos minden reményemet felülmúlóan elfogadta az összes rigolyámat - és látszott rajta, hogy az a célja, hogy együttműködjünk, nincs autoritás, hanem partneri viszony.
Váróterem. igen, váróterem!
A labor kimondottan üdítő volt, otthon a klinikán egy agyonterhelt, túlhajszolt laboráns veszi le az embertől a vért, itatja meg cukrot, végzi el a papírmunkát és mindezt egy kulipintyó-szerű épületben (és én mindig azt a hangulatát fogtam ki szegénynek, hogy morcosan vagy az előttem lévő anyukát csepülte, hogy dagadt, vagy hogy roma, vagy bármi, vagy pedig az én dokimat szapulta, hogy nem töltötte ki rendesen a papírjaimat - aztán mindig megjegyezte, hogy legalább velem lehet kicsit beszélgetni). Itt bársonyszőnyeg és csinos linóleum (nem pvc!), kényelmes fotel (az orvosi rendelőt inkább nem is ecsetelem), 3 laboráns ugrál körül és nem neked kell vinni a citromot, hogy le tudd gyűrni a cukros vizet, hanem gusztusos kis flakonban már citrommal ízesítetten teszik eléd, miközben csacsognak hozzád és arról beszélgetnek veled, hogy mit is kéne főzni másnap.
Holnap kezdődik itt a kétnapos Hálaadási Ünnepség, ennek köszönhetően lakóhelyünk a megszokotthoz képest teljesen más hangulatot öltött: rengetegen elutaztak, de nagyon sok szülő, azaz nagymama-nagypapa érkezett és olyan nyugalom uralkodik, hogy már nem is faluban, hanem inkább tanyán érzi magát az ember. És olyan furcsa, hogy tényleg ünnepi hangulat van a levegőben, kimondottan tapintható, pedig minket nem érint és mégis elemi erővel érezni. Tegnap még nagy volt a sürgés-forgás, ma pedig (gondolom mindenki megtalálta a kedvenc pulyka-receptjét) minden álmosító-üdítő lassúsággá csendesült. És piszokul mulatok azon, hogy az ünnep alatt az egyetem is zárva tart.
A már ismertetett New Noise fesztivál zenei programjait egészítette ki a szombati napon egy konferencia, melyre a "zeneipar legjobb elméit" hívták össze. "Artists, managers, industry workers, tech pioneers, start ups and YOU. No monologues. No BS." mondta a programajánló, és mint ahogy a fesztivál egésze is maximum a gitártorzítók használatában kötődött az "új zaj"-hoz, úgy ez a kedvcsináló is sántított: kiváló monológokat hallottunk (a "BS" nem tudom mi lehet, de biztos hogy az is sok volt) pódiumbeszélgetések keretében, a moderátor pedig időnként kiszólt a nézőknek, hogy van-e kérdésük. Szóval maradhatunk abban: hagyományos konferencia volt, ráadásul azzal az idegesítő hagyománnyal, hogy két párhuzamos szekcióban zajlottak az események, így hagyva sokakban azt az érzést, hogy a másik helyszín biztos jobb. Mindezek ellenére gondolatébresztőnek alkalmas eseményben részesültem, ezek csíráit az alábbiakban foglalnám össze.
1. panelbeszélgetés: marketing & distribution (in the facebook era) (hangfelvétel: mp3)
Melyen a résztvevők zöme kiadók, zenész-közvetítők feje volt, és megállapodtak abban, hogy a hagyományos bemutatkozó anyagok ("press kit"-ek) ideje már lejárt, minden feltörekvő zenei előadót annak fészbúkos, myspace-es, twitter-es aktivitása, google-találatainak száma alapján mérlegelnek. A beszélgetők testületileg egyetértettek abban, hogy aki a fészbúkon ki tud építeni magának egy masszív rajongói tábort, és netán még a zenéje is jó, annak nyert ügye van. Különösen ajánlották a bandpage, más néven rootmusic nevű fb-alkalmazásokat.
Meg kell jegyeznem, hogy a konferencia természetesen nem a kísérleti és rétegzenékről szól, hanem a pop/alternatív műfajokról, így természetesen a fenti következtetések sem mindig érvényesek, sőt, gyakran disszonáns egy underground alkotó web2-es aktivitása.
Panel-panelbeszélgetés. háttérben a rendezvényt támogató Cox communications logója
Ezt követően átmentem a másik terembe, ahol a 2. panelbeszélgetés: live music & touring (hangfelvétel: mp3)
volt a téma. Klubok vezetői-menedzserei voltak jelen, és arról tanakodtak, hogy ki mi alapján szelektálja a fellépésre, rendezvényre bejelentkező együtteseket. Számomra a legszimpatikusabb a már bemutatott Muddy Waters kávézó vezetője, Bill Lewis véleménye volt, aki szerint mindenkinek kell adni egy lehetőséget, mert a referenciái alapján úgysem lehet ítéletet alkotni az előadásáról. Kiemelte azokat az együtteseket, akiknek 0 előzményük van, vagyis ezen a helyen játszanak először, ráadásul nincs saját gitárerősítőjük stb. A többi szervező megszólalása is érdekes volt, az egyik kérdezőre reagálva egységesen eltemették a metálzenekarokat (a zajzenekarokkal vajon mit csináltak volna?), és ebből is látszott hogy elvétettem a házszámot.
3. panelbeszélgetés: How we discover music (in 2012 & beyond) (hangfelvétel: mp3)
A leginkább érdemi és értelmes témakör lehetett volna ha nem épp ebédidő előtt számlálják vissza a résztvevők a hátralévő időt. Különösen Tom Hajdu konstruktív közreműködését emelném ki, aki a moderátornál is jobban szinten tartotta a diskurzust (vagyis a monológokat). Szóba került a zenei befogadás interaktív átalakulása, a muzak (alkalmazott háttérzene) és a jelenlegi, a felhasználói igényt kiszolgáló, azokhoz igazodó netrádiók közötti kapcsolatok. Ezek a szolgáltatások azt a veszélyt hordozzák, hogy a hallgató saját érdeklődési területébe záródik (hiszen bármely szűk irányzaton belül végtelen zenei felvételt talál magának), szemlélete így épphogy beszűkül és nem tágul, amit a rádióhallgatástól amúgy elvárhatnánk.
Az ebédszünetben belekeveredtem a State street-en zajló Occupy Santa Barbara tüntetésbe:
Occupy Santa Barbara tüntetés
ami egyre inkább és aggasztóan idegenellenes mozgalomnak tűnik. Néhány transzparens-szöveget azért feljegyeztem: "Save the american dream", "Arabian spring - American fall", "US please", valamint gyakran előkerült az Obama elnököt Hitler-bajusszal ábrázoló poszter is. Szóval láthatóan továbbléptek a bankok és az 1% ostorozásán...
Ezt követően visszatértem a burzsoá Kanári hotel alagsorába, hogy a zeneipar legnagyobbjainak további előadásait hallgassam. Chris Wiltsee, a Rootmusic (a fb-re írt Bandpage zenei alkalmazás) ötletgazdája mondta el történetét. Virginiából származik, ahol egyszercsak ráeszmélt arra, hogy a Facebook látogatottsága ellenére nem nyitott a zenészek felé. Ezért úgy határozott, hogy San Francisco-ba megy, ahol "még az utcán is innovatív együttműködéseket keresnek a szakemberek", és hamar talált is programozókat a tervéhez. A Bandpage elindult és bombasiker lett:) - jelenleg tényleg sokan is használják saját együttesük propagálására (ez az az alkalmazás, ami egy-egy együttesre kattintva előjön egy zenei lejátszóval, ahol meg lehet hallgatni a munkáikat). Aztán egyszercsak elérkezett a konferencia legváratlanabb fejezete, az előadó felszólította a közönséget, hogy mindenki a szomszédjával együtt találjon ki újabb ötleteket a Bandpage-hez. Mivel nem használom az alkalmazást, ezért kicsit kimentem dolgozni, majd visszatérve megláttam, hogyan készül egy kiválasztott együttes saját Bandpage oldala. A konferencia ezzel véget is ért.
Összegezve, nem titkolom szkepticizmusomat a zeneipar nagyjainak aktuális véleményei iránt, mindamellett érdekes volt része lenni egy kicsit ennek a világnak, ahol több száz otthongyakorló gitáros versenyez fellépésekért és session-közreműködésekért, névjegykártyákat és bandpage-linkeket nyújtva át koncertszervezőknek. Gyanúm ugyanis tovább erősödik: a "nagyok" bármelyike is ezekről a helyekről, a tülekedésekből indult? nem inkább azokat a helyeket kéne keresni, ahol még (és nem már) kevesen vannak? Főleg ez utóbbi nehéz feladat, egyrészt a "helyek" is fogynak, másrészt csábító a már kihalt a még fel nem fedezettel szemben.
Hétfő óta nincs autónk, és ezzel megint a falusi nyugalom részesei lehetünk, amit természetesen a gyerekek élveznek és értékelnek a legjobban.
A tenger igazán ösztönzően hat a képzeletükre, ami főleg rajzaikban mutatkozik meg. Szebbnél szebb növényekkel és állatokkal népesítik be a vizet, félelmetes és vonzó világot teremtenek maguknak.
A legegzotikusabb virág itt a 'papagájvirág' (Birds of Paradise) elnevezésű, melynek virágja tényleg egy madárra hasonlít. A levendula mellett a nagy kedvencem a rozmaring, ami itt bujábban bokrosodik, mint otthon és most éli gyönyörűen kék virágzását. Az otthoni cserepes majomkenyérfáim itt tényleg fák.
Papagájvirág
Az édeskömény és a citrusok illatát már annyira megszoktuk, hogy talán már meg is szerettük: az esti alkonyatban kimondottan jó beszívni markáns illatukat és a köményből rendszeresen eszünk vacsorára levest.
A vadludak V-alakú repülése és harsogó hangja mesébe illő és a gyerekek mindig jót mulatnak azon, ha egy-egy madár lemarad a többitől és látványosan igyekszik utolérni a csapatot.
Kolibrit viszonylag sokszor tudunk megfigyelni, mert a játszótér mögött kiskertek vannak, amit az itt lakók gondoznak és pompásabbnál pompásabb virágok burjánzanak bennük, amiknek a kelyhéből a kolibrik előszeretettel lakmároznak.
Jakab nagy kedvencei szerencsére a békák, azért szerencsére, mert rendszeresen beszemtelenkednek a lakásba (legalább legyek és szúnyogok nincsenek) és egyedül ő meri megfogni és kilakoltatni őket, miközben mi Balázzsal hősiesen állunk és dicsérjük, hogy mennyire ügyes (remélem nem egyhamar veszik észre, hogy mi sajnos nem mernénk ezt a mutatványt megcsinálni).
Még a kikötőben a homokban ücsörögve történt, hogy életünkben először igazi delfineket láttunk, és meglepően közel! Hárman játszadoztak és ugrándoztak a vízben - természetesen ez csak nekünk volt újdonság.
A sirályok olyanok, mint otthon a galambok: szemtelenek, erőszakosak és piszkosak.
A királytölgy (Cathedral oak - a magyar nevet majd megkérdezem a nővéremtől) az utolsó kérgeit is kezdi lerúgni magáról - fehérbe öltözik. Rengeteg utca és hely van elnevezve a különféle tölgyfélékről. Az én kedvenc utcám a Cathedral Oak Street - egyszerűen mesésen gyönyörű ahogyan a hegy lábánál az utolsó kertvárosi utcaként kanyarog.
Jó az a ritmus, amit maga az autó megléte vagy hiánya indukál: ha van, megyünk, amerre csak tudunk, ha nincs, akkor meg a szűk környezetünket tudjuk egyre jobban bejárni és megismerni.
De azért titkon megsúgom, főleg mikor a bevásárlás esedékes, az otthoni tárgyi tulajdonaink közül a kisbuszunk hiányzik a legjobban.
A fiúk persze kocsi nélkül is gondoskodnak a kényelmes utazásról
Épp ma olvastam, hogy a Gallup felmérése szerint az egyes országokban uralkodó sajtószabadság és a jólét egyenesen arányos. Röviddel ezután vetítették az egyetem multikultúra színházában (ez magyarul elég furán hangzik, eredetileg Multi Cultural Center Theater lenne) a nigeri rádiókról készült, Magic Radio c. dokumentumfilmet, s így hamar beláttam, hogy ez az állítás nem teljesen igaz, legalábbis Nigerre korántsem. A Magyarországgal majdnem azonos népességű, franciaajkú ország gazdasága romokban, a munkanélküliség 60-70%. Mindezzel együtt '91 óta szabad az út a közösségi rádiók előtt, a film készítése idején több tucat működött az országban (a mostani lista ca. 35-öt mutat), és ténylegesen működnek, az emberek mobiltelefonként viszik magukkal és hallgatják adóikat, közreműködésükkel részesek azok működésének. A francia film érzékletesen fm-forradalomnak hívja ezt, utalva egyrészt arra, hogy a rádiónak mindenki hisz, így helyesen használva az oktatási-népnevelési, demokratikus folyamatok aktív részese lehet és lett is; ugyanakkor nem titkolja az aggodalmat sem, hogy ebben a térségben a média manipulatív ereje hatványozott (lásd a Hotel Rwanda c. film).
Bennem is erős a gyanú, hogy a médián keresztül nem elsősorban ismereteket szerzünk, hanem véleményeket kapunk, és ez még nem a véleményalkotás szabadsága - az valahol ott kezdődne, ha a véleményeket elkezdhetnénk kritikusan kezelni, amelynek eredményeképp később változásokat okozhatnánk. E tekintetben talán Niger jobban áll, mint a jóléti államok. És itt jön a képbe a magyar helyzet. Nálunk a közösségi rádiók a szabályok szerint függetlenek, vagyis politikai befolyástól mentesek. A filmből számomra kiderült, hogy márpedig épp a politikai szabadszájúság a fő vonzereje ezeknek az adóknak: olyan vélemények csapnak bennük össze, melyek a hivatalos műsorszóróknál még hírértékkel sem bírnak, és ez megfogja a hallgatót (arról nem beszélve hogy nincs más elérhető kommunikációs forma). Nálunk nemcsak ez, de a szűk vételkörzet is szárnyát szegi az amúgy szabad véleményformálásnak, hiába voltunk büszkék sorra fogyó kisközösségi adóinkra.
Mi a rádióban rejlő varázslat? könnyen áthágható, jelképes falat állít a mikrofon és a hangszóró mögött álló ismerősök közé, akik ha ismét találkoznak, még erősebben kötődnek majd egymáshoz; a Rádió ezt a falat nagyon erősen őrzi, hogy az ismerősök mindvégig ne tudják, voltaképpen ki van a túloldalon, ha egyáltalán van ott valaki.
Tegnap reggel 12 kiflis (én sütöttem! igazi vajas kiflik lettek - a gyerekek szerint ez az egy dolog jobb lett, mint otthon) szendviccsel felszerelkezve dél felét vettük az irányt, hogy Balázs Los Angeles-ben pár dolgot megnézzen és mi is kicsit bekukkantsunk a városba. Amerika második legnagyobb városa egy építészetileg lapos metropolis, én összesen 5 vagy 6 felhőkarcolót tudtam megszámolni, azok is egymás mellett, külön városrészt alkotva és természetesen különféle székházaknak adva otthont. Tényleg csúnya város, bár tagadhatatlanul megvan a saját hangulata, még csak így röpke benyomást szerezve is.
A városrészek kitáblázva: Koreatown, China town stb., ahol az építészeti kép semmit sem változik a többihez képest, csak az emberek mások, akiket az utcán látni. És megdöbbentően koncentrált szegénység. Hollywood persze egészen más: kivilágított pompa és dugószerű forgalom. És láthatatlan emberek, mivel vagy épületen belül, vagy az autóban tartózkodnak.
Mikor odafelé mentünk, igencsak gyér volt a forgalom, gondoltuk, biztos a Veteránok napja miatt, ami itt ünnepnap, de visszafelé, késő délután már az ellenkezőjét tapasztaltuk. Az ötsávos autópálya tele volt autókkal (a pályára való felhajtást közlekedési lámpa irányítja, ami két-három másodpercenként engedi fel az autókat, így kerülve el azt, hogy ne tudjon az ember besávozni), de megleplően nyugisan és mindenek előtt különösen udvariasan és biztonságosan vezetnek. Tudom, hogy ezt már írtam Santa Barbarát illetően, de fura megélni ugyanezt a mentalitást egy nagyvárosban és ténylegesen tapasztalni, hogy senki nem dudál senkire, senki nem vág be eléd, nem mutogat - hogy egyszerűen nincs felpörgött idegesség, hanem nyugi és odafigyelés van.
Los Angeles a családosok városaként hírdeti magát a hivatalos weboldalon, amiből mi semmit sem tapasztalhattunk, mert Balázsnak persze nem ezekfelé a helyek felé volt dolga. A gyerekek egyébként teljesen megrökönyödtek azon, hogy milyen ostobaság már egy parkoló tetejére szökőkutat építeni, amikor nem lehet közel menni hozzá, csak távolról lehet figyelni (a piszok anyukák azért ezt annyira nem bánják, mivel nem kell utána mindenkit átöltöztetni és amúgy sem tud így beleesni egyik fiú sem - Jakab Párizsban előrefutott egy parkban és egyszercsak eltűnt a szemem elől: véletlenül belelépett egy szökőkútba és elsüllyedt. Azóta utálom a földön lévő vizes blokkokat).
Azért azt egy nap alatt is sikerült megállapítanom, hogy igazán nagy szerencsémre nem kell ebben a városban élnem, és igazán jó volt este hazaérkezni.
Két videó készült, az egyik a be nem mutatott Bánk bán operához kapcsolódva az Opera épületénél:
A másik pedig a kortárs művészeti múzeum (MoCA) parkolójában:
Visszafelé hasonló élményben volt részünk a 101-es autópályán:
Itthon ma "garázs vásárokba" mentünk (hétfőig van autónk), hátha találunk valami szükségeset még a konyhába, pl. ami különösen hiányzik, az egy normális méretű és mélységű tepsi (újonnan sem láttunk sehol), amit persze nem sikerült beszereni, de Jónás végre megkapta álmai papucsát és rendes autós ülést is, Janka és Jakab pedig teljesen kiékszerezték magukat. Ezeken a kiárusításokon igazán jó hangulat van: lehet beszélgetni, nevetgélni, és nekem a már szükségtelenné vált dolgokhoz való hozzáállás is tetszik: nem dobják ki, nem rakják a kukába, hanem potom pénzért eladják - az eladónak is és a vevőnek is megéri. Olyan, mint egy kincsvadászat: elindulsz, hogy valamit hátha be tudsz szerezni, és teljesen más dolgokkal hatalmas örömmel, hogy milyen jót találtál, hazatérsz. A gyerekeknek mondtuk, hogy holnap végre megnéznénk az itteni híres missziót, mire ők azt kérték, hogy inkább garázs vásárba menjünk.
Garage sale-ekben felékesült gyermekeink
A misszióról jut eszembe, hogy két héttel ezelőtt bekeveredtünk egy metodista istentiszteletre, ahol az itteni általános jókedv és életszeretet szemléletét tükröző fogadtatásban volt részünk: tea, kávé és nassolni való a bejáratnál, karneváli hangulat pedig bent a templomban. Semmi nyoma az otthoni lehajtott fejű, elgondolkodó, átszellemült érzésnek, itt mindenki énekel, a lelkész vicceseket mond, a gyülekezet pedig tapsol. Rengeteg templom van (ami egyáltalán nem néz ki templomnak, inkább imaházaknak nevezném őket) és nagyon befogadó (bekebelező) attitűd uralkodik: rögtön bemutatkoznak neked, invitálnak, kérdeznek, ajánlanak stb. Teljesen megértem, még ha távol is áll tőlem, hogy sok embert tudnak így megnyerni.
Ma, munka közben kísérletet folytattam: képes-e viszonylag zárt rendszerben visszalakulni az a hang képpé, amit képből generálok? a kísérlet eredményét egy rövid videóban mutatom be:
- ahol a bal oldali mezőben az eredeti videó látható, középen a videóból generált hang hullámformája, jobboldalon pedig a hangból visszaalakított kép. Fontos még az "X/Y scan ratio" feliratú számdoboz is, amin a vízszintes-függőleges elemzési folyamat sebességének arányát változtatom: ha valamely egész szám, akkor a képgenerálás lelassul, egyébként pedig a hanggenerálás esik szét. Szóval emiatt az a tapasztalatom, hogy bár a szonifikáció visszafordítható, viszont ebben az esetben választanunk kell, hogy a képet vagy a hangot szeretnénk funkcionálissá tenni? A kérdés persze továbbvezet abban az irányban is, hogy minek egyáltalán kétdimenziós elemzési folyamat, miért nem lehet csak a képkockák változásait vagy kiemelt részeit keresni-követni? Nem vagyok benne biztos, hogy ezen az úton nem ugyanez a probléma jön el, de talán érdemes elindulni errefelé is. Szintén érdekes lehetne megtalálni egy olyan aranymetszés-értéket, ahol mindkét modalitás egyaránt érvényesül és talán egymást erősíti - nálam ez kicsivel az egésszám-arányok közelében volt tettenérhető.
Kép és hang egymást erősítő jellegébe, a modalitások egymás közötti átjárásába vetett amúgyis halvány bizalmamat ez a fenti felismerés szétoszlatta, egyben intő jel arra, hogy más felé induljak (de hova?)
Mindenki alszik, én meg éppen azt várom, hogy a Balázs által készített kovásszal gyúrt kenyér megkeljen és megsüthessem. A konyhaablakból - amin ugyebár a saját horgolású függönyöm virít - a Szent Inez hegy sziklás vonulataira nézhetünk rá. A Campus tulajdonképpen a hegy és a tenger között terül el. Erre a hétre kibéreltük a létező legkisebb autót, de a lényeg, hogy megy és hogy elvisz minket oda, ahova csak akarjuk: ma pedig egy több hete érlelődő álom teljesült: felmentünk a hegy gerincére, a sziklákon mászkáltunk és onnan néztünk le a lakóhelyünkre. Boribon kirándult, csak szerencsére mindenféle esés nélkül.
Teljesen elvarázsolódtunk: a skacok önfeledten mászkáltak és bújtak át/be/alá a western filmbe illő sziklákon, Balázs fényképezett (egyre jobb természetfotókat készít - persze én a virágos csendéleteit szeretem a legjobban) én pedig végre tűnődhettem.
A szerpentinen kanyarogva jót nevettünk: Balázs kérdezi, na de hogyan közlekednek itt télen? - mire eszünkbe jutott, hogy itt nincs hó és fagy és zúzmara.
Újra bejárhattuk a tágabb környezetünket és kedvelt vásárlási módunknak is hódolhattunk, azaz magánszemélyektől vásároltuk meg a még szükséges használt holmikat. Tulajdonképpen ez az egyik legjobb megismerési formája a városnak és persze mindig érdekesek ezek az emberi találkozások. A mai cél az volt, hogy kinőtt ruhatáram helyére pár darabot beszerezzünk, ami sikerült is (egy orosz emigráns hölgytől), de főleg azt szűrhettem le, hogy ezentúl csak itt leszek hajlandó terhesnek lenni, mivel extra kis méretnek számítok - vicces, hogy az otthoni bálna itt kicsi fürge sügérnek látszik.
Egyébként itt nem turkálók vannak, hanem hatalmas használt cikk kereskedések (thrift store), ahol a ruhától elkezdve a bútoron és a porcelánon át a könyvig, az ékszerig és a gyerekjátékig minden megtalálható, vagy éppen kifogható. Már csak egy tepsi hiányzik ahhoz, hogy teljesen felszerelt legyen a háztartás.
Az ősz itt is kezd "igazi" lenni: kilenctől négyig van csak egy szál pólós meleg, utána egy pillanat alatt lehűl a levegő és minden nyirkos lesz.
Konyhaablakunk
Kilátás Isla Vistára. háttérben a Chennel Islands
Sziklák
Erózió
Jin és jang. a távolban a Los Padres nemzeti park hegyei. a felhők itt a kondenzcsíkokat jelentik.
Évek óta amerre külföldön járok, mintha vonzanám a rádióművészeti eseményeket - olyannyira, hogy kezdem elhinni, van ilyen művészeti ág:) Santa Barbarában sem kellett sokáig keresnem, az egyetemen működő KCSB immár 50 éves közösségi rádió a motorja sok hasonló eseménynek. Pénteken stúdiójuk előtt, egyben az egyetemi campus közepén rendeztek pikniket, az occupy mozgalmakhoz kapcsolódva occupy the airwaves címmel. Lényege az volt, hogy betelefonálások hangját és egyéb zörejeket sugároztak vissza négy fm adón, a téren elhelyezett kis rádiókon pedig ezeket lehetett hallgatni. A mögöttes üzenet pedig az volt, hogy ez a tér hivatalosan az egyetemisták központi közösségi tere kellett volna legyen, de az állandó szervezkedések miatt folyamatos ellenőrzés alá vonták a hatóságok - ez egy jelképes visszafoglalási akció volt.
Néhány kép és egy rövid videó:
A Storke plaza
Egy betelefonáló
A performansz másnapján, szombaton pedig egy kiállítás nyílt a belvárosi CAF (Contemporary Art Forum) galériában Wireless címmel. Egy-két munkán tényleg érződött, hogy több köze van a rádióhoz és a művészethez, mint rádióhallgatók ábrázolása stb., de a munkák zöme máshol szervezett rádiós akciók dokumentációja volt. Kiemelném a sok kisrádióra készült alkotást, amihez ha közel megyünk, a belőlük felhangzó különböző zörejek előbb-utóbb egységes beszédhanggá állnak össze.
Sajnos csak fotóm van róla:
Judit nemrég a helyi lap, az Independent egyik mellékletével, a városban megrendezésre kerülő "New Noise" fesztivál műsorfüzetével ajándékozott meg. Mivel a fellépők számomra ismeretlenek, elkezdtem utánajárni, hogy kik játszanak, és hamar kiderült, hogy itt a zaj sajnos nem azt jelenti amit nálunk, szóval ez egy -hazai viszonylatban- kicsit alternatív popzenei fesztivál lesz. Mivel alapvetően érdekel a helyi popkultúra, ennek tudatában azért mégiscsak találtam minden estére egy-két érdekes fellépőt, szóval vettem egy "hetijegyet", ami magában foglalta a kapcsolódó konferencia belépőjét is. Tehát most a koncertkritika rovat következik, és előrebocsátom hogy negatív kiszólásaimat nem az európaiaknak tulajdonított lefitymáló hozzáállás szüli (remélem:)
A belvárosban rengeteg klub és kávézó van, ezek zöme a "Street street" (magyar megfelelője a Kossuth L. utca lehetne) tengerparthoz közeli végének környékén. Elég puccos helyek ezek, furcsa helyszínei egy alternatív zenei fesztiválnak - már a nevek is sokat mondanak: "The Savoy", "Whiskey Richards", "Velvet Jones" stb. A szervezőket láthatóan nem zavarta ez a szembenállás (mint ahogy az amerikaiak számára általában semmit nem jelentenek a mi kettős értékrendszerünkből eredő polarizálások), és a helyek alapvető egységeiként működő beengedőlegények, -hölgyek és a hawaii-hangulatú pultossrácok is jól idomultak a hátizsákosokhoz. Ebben a békés együttlét-tudatban első nap a sok lehetőség közül mégis a leginkább alternatív helyet, a Muddy Waters választottam, elsősorban a szimpatikusnak igérkező Little Indian miatt. A hely egy mellékutcán nyílik, nagyon klasszikus és otthonos lepukkant hely olvasósarokkal, borzasztó és drága helyi sörökkel. Kívülről ilyen:
Muddy Waters café - a google.maps fotója
Belülről:
Felhívnám a figyelmet a helyi divatra.
A műsoron elsőként három helyi produkció szerepelt. A koncertek általában elég rövidek (max. 45 perc), és általában nem késnek, csak ha nagyon nincs közönség. Esetünkben is ez volt, Kat Devlin country-hangulatú, kicsit a poszt-rock letisztultsága, harmonizálása és érdekes hangeffektusai felé húzó gitárzenéjén igencsak néhányan voltunk. De a közönség mennyisége és a produkció minősége nincs mindig arányban, itt pláne, ahol a helyi közönségbázis fontos tényező. Kat Devlinnel együtt kicsiny közönsége is lecserélődött Little Indian rajongóira. Az ifjú hölgy gitáron ill. szintetizátoron játszott-énekelt. Felvételeinek és videóinak naivitása élőben nem annyira jött át, emiatt különösebben nem is hagyott maradandó emléket mindamellett, hogy változatlanul az a véleményem, nagyon sajátos dallam- és hangulatvilága van (ajánlom a weboldalán az "Isabella" című 3chord wonder videót, lásd lent) és jól ismeri a hangszereit, amikor játék közben hibázik, van humora beépíteni a műsorába.
A hölgyek után az Indian Trading Furs nevű gitár-bendzsó-ének összeállítású duó következett: igazi helyi zene, állításuk szerint a root és sub-folk hagyományokból (engem inkább a Rednex unplugged verziójára emlékeztetett). Igen népszerűek voltak, az immár 30-40 fős teltház vissza is tapsolta őket, majd nyomtalanul kiürült a tér, és következett az est egyetlen nem-helyi együttese, a Leftover Cuties. Előzetesen azt vártam, hogy virtuóz dzsessz-standardra épülő muzsikájuk hasonlóan népszerű fogadtatásnak örvend, ehhez képest pedig alig pár főnek adták elő fergeteges műsorukat. Különösebben nem érint meg ez a fajta könnyűzene, de az megfogott, hogy a kvintett mindegyik tagján látszott, nemcsak szeretnek, de tudnak is játszani. valahogy így:
Ez történt november 3-án. Másnap a Savoy nevű helyre mentem, főként a Portlandből érkező együttesek miatt. Portland valami hasonló lehet itt, mint nekünk Prága: nem egy nagy művészeti gócpont, ahogy mondjuk San Francisco, viszont sok érdekes kezdeményezés ered onnan. Itt volt igazán szembeötlő a helyszín, az előadók és a közönség közötti diszkrepancia: a kopott ruhás vastagszemüveges oregoniak, a magamfajta kordgatyások és az óceánból épp most érkezett amazonkülsejű kaliforniaiak keveredése megörökíthetetlen élmény volt. Az estet ellenben a Youth igencsak feledhető műsora nyitotta - számomra a legizgalmasabb eleme az volt sematikus rockzenéjüknek, amikor rájöttem, hogy a férfi wc-ben a hangszórókon a capella hallom az énekeseket a többi hangszer nélkül. Itt (is) szerencsés volt a rövid koncertek hagyománya, a szünetben gyorsan átmentem a többi 4 helyszínre is, hátha elkapok más koncertet is, de tervem nem jött be, mert épp vagy szünet volt máshol is vagy még el sem kezdődött a "zaj" - szóval visszatértem. A Wild Ones egy különleges élmény volt - leírásuk szerint (synth pop) nem reméltem semmi jót, éspedig tényleg pop volt, de a pop igazán érzelmes-érzelgős változata, amit a hasonló, általam poszt-pop-ként ismert előadók mint pl. a Mahogany prezentál. Jó volt látni ilyet élőben, és főleg látni azt, hogy az utóbb ismertetett közeggel ütköztetve ez a zene egyértelmű tetszést arat. Inkább mutatok egy videót, érdemes figyelni az énekes lány mozdulatait, gesztusait, a többi zenész felé irányuló kommunikációját:
Utánuk valamiért egy helyi együttes, a The Mutineers következett, valahol a ZZ top, a Green Day és a korábban már elemzett helyi root hagyományok keresztezéséből előállíthatott groteszk. Le a kalappal a dobos és a bőgős produkciója előtt, de a produkció egésze nem fogott meg, legalábbis műsorukat olyan számokból válogatták össze, ami a népes közönség alulméretezett ingerküszöbe fölé is emelhettek volna!
A hangosításról egyik esetben sem írtam, elsősorban azért mert elképesztően igénytelen volt, de tényleg nem akarok szidni semmit, csak megjegyezném: úgy elég nehéz zenekart hangosítani, hogy a technikus a színpad mögött egy kis kuszniban kucorog, és ha időnként valaki szól a halk ének miatt, akkor hangosít rajta.
Node mindegy, ugyanis mindazt, ami negatív élmény volt, feledtette a Typhoon. Az együttes, az első kettőhöz hasonlóan Portlandból érkezett. 12 tagja erősen szervezett közösség: első pillantásra látszik, hogy mindenkinek megvan a helye a társaságban és a zenében is, és ennek nagy ereje van az előadásra nézve. A zenei világukat a Godspeed, a Residents és a Decemberists köré helyezném, levonva a Godspeed terjengősségét, a Residents néha idegesítő természetét. Kiváncsi vagyok, merre alakulnak tovább, mint ahogy általában érdekel, hogy az orchestra - post-rock merre változik, nem fullad-e magába.
A zenei körképhez sajnos már csak egy adalékot tudok adni, ugyanis a szombat esti koncertekre nem tudtam elmenni; de előttük, délután egy block partyn voltam, ami egy belvárosi utca lezárását jelenti, kicsi kipakolással, hangos punkzenekarokkal. Itt volt érezhető pozitíve, ami az eddigiekben negatívan jött elő a helyi zenekarokkal kapcsolatban: jó volt hogy eljött velük a közönségük, beleértve a 17 éves gitáros srác hugát és szüleit, jó volt, hogy az utca lakói kempingszéken kiültek a hangfalak alá, és egyáltalán jó volt érezni ennek az erőteljesen konzumközpontú világnak az igényét a dekadenciára, ugyanakkor szomorú is volt megtapasztalni, hogy gazdasági fejlettségük nem igényel esztétikai fejlődést, sőt, alternatívnak nevezett zenei világuk finoman szólva is mainstream.
Egy fotó zárásként:
Block party a pálmafák alatt. Vezeték nélküli mikrofon,vezeték nélküli gitár
Csöppet régen történt, de - bár utána elfelejtkeztem róla - ismét aktuális. Ge Wang, a San Franciscohoz közeli Stanford-CCRMA kutatója tartott előadást október 18-án. Ge nevével először a stanfordi Laptop Orchestra (SLORK) alapítójaként találkoztam - egy olyan laptopzenekarról van szó, amit megkülönböztet a többitől, hogy a tagok nem hálózati kommunikációval szinkronizálják magukat, hanem egy valós karmester mozdulataira reagálnak, tehát sokkal inkább hagyományos kamarazenekar mint laptopzenekar. A végeredmény is a kortárs-klasszikus zenei hagyományokhoz áll közel, lásd pl.ezen a videón:
A laptopzenekar működését különleges, sokcsatornás mobil hangszórók mellett a Chuck nevű programnyelvre alapozták - ez egy szöveges algoritmikus-hanggeneráló alkalmazás. Itt lehet letölteni, sok segítség (tutorial) van benne, emiatt elég gyorsan meg lehet tanulni (a miniAudicle alkalmazással pláne egyszerűbb).
Ge mindezek mellett a mostanában igen divatos mobil alkalmazások mestere, ismertebb projektjei között szerepel az iPhone-ra írt Ocarina, ami a mikrofonbemenetet kicsit másképp kihasználva egy klasszikus, hálózaton is összekapcsolható fúvós hangszerré avanzsálja/degradálja okostelefonunkat; más hasonló zenei-mobil interfész projektjei is afelé mutatnak, hogy a zenélésen mint játékon keresztül teremtsen anoním hálózati együttműködéseket a felhasználók között (hasonló még a Leaf Trombone is), vagy pedig újragondolják a karaoke-t pl. a T-Pain nevű, alapvetően ismeretlen rapper hangját varázsolva saját hangunkból (I'm T-pain alkalmazás).
Két konklúzió. Egyrészt látható, hogy milyen jól megfér egymással az egyetemi kutatás-oktatás és egy cég (a Smule) virágzása, másrészt viszont egy kritikai megjegyzésem lenne: fergeteges technikai vívmányok, a fejlett világ (ami egyébként a föld lakosságának éppúgy 1%-a mint az a bizonyos 1%, ami ellen az amerikai 99 lázad jelenleg) mindennapi eszközei változatlanul csak arra elegendők, hogy a már hagyományos-banális zenei eszközöket és formákat reprodukálják? Biztos, hogy nem lehetne kicsiny erőbefektetessel, a meglévő lendületet felhasználva legalább új elveken működő, neadj'isten új zenei formákat teremtő hangeszközöket létrehozni? Egyelőre a technológiai pozitivizmusban élünk, de épp a kutatás-oktatás felelőssége lenne, hogy ne csak pénzügyileg, hanem "kulturálisan" is rentábilis fejlesztésekkel árassza el a piacot!
