New Noise fesztivál, november 3-6.

Judit nemrég a helyi lap, az Independent egyik mellékletével, a városban megrendezésre kerülő "New Noise" fesztivál műsorfüzetével ajándékozott meg. Mivel a fellépők számomra ismeretlenek, elkezdtem utánajárni, hogy kik játszanak, és hamar kiderült, hogy itt a zaj sajnos nem azt jelenti amit nálunk, szóval ez egy -hazai viszonylatban- kicsit alternatív popzenei fesztivál lesz. Mivel alapvetően érdekel a helyi popkultúra, ennek tudatában azért mégiscsak találtam minden estére egy-két érdekes fellépőt, szóval vettem egy "hetijegyet", ami magában foglalta a kapcsolódó konferencia belépőjét is. Tehát most a koncertkritika rovat következik, és előrebocsátom hogy negatív kiszólásaimat nem az európaiaknak tulajdonított lefitymáló hozzáállás szüli (remélem:)

A belvárosban rengeteg klub és kávézó van, ezek zöme a "Street street" (magyar megfelelője a Kossuth L. utca lehetne) tengerparthoz közeli végének környékén. Elég puccos helyek ezek, furcsa helyszínei egy alternatív zenei fesztiválnak - már a nevek is sokat mondanak: "The Savoy", "Whiskey Richards", "Velvet Jones" stb. A szervezőket láthatóan nem zavarta ez a szembenállás (mint ahogy az amerikaiak számára általában semmit nem jelentenek a mi kettős értékrendszerünkből eredő polarizálások), és a helyek alapvető egységeiként működő beengedőlegények, -hölgyek és a hawaii-hangulatú pultossrácok is jól idomultak a hátizsákosokhoz. Ebben a békés együttlét-tudatban első nap a sok lehetőség közül mégis a leginkább alternatív helyet, a Muddy Waters választottam, elsősorban a szimpatikusnak igérkező Little Indian miatt. A hely egy mellékutcán nyílik, nagyon klasszikus és otthonos lepukkant hely olvasósarokkal, borzasztó és drága helyi sörökkel. Kívülről ilyen:

Muddy Waters café - a google.maps fotója

Belülről:

Felhívnám a figyelmet a helyi divatra.

A műsoron elsőként három helyi produkció szerepelt. A koncertek általában elég rövidek (max. 45 perc), és általában nem késnek, csak ha nagyon nincs közönség. Esetünkben is ez volt, Kat Devlin country-hangulatú, kicsit a poszt-rock letisztultsága, harmonizálása és érdekes hangeffektusai felé húzó gitárzenéjén igencsak néhányan voltunk. De a közönség mennyisége és a produkció minősége nincs mindig arányban, itt pláne, ahol a helyi közönségbázis fontos tényező. Kat Devlinnel együtt kicsiny közönsége is lecserélődött Little Indian rajongóira. Az ifjú hölgy gitáron ill. szintetizátoron játszott-énekelt. Felvételeinek és videóinak naivitása élőben nem annyira jött át, emiatt különösebben nem is hagyott maradandó emléket mindamellett, hogy változatlanul az a véleményem, nagyon sajátos dallam- és hangulatvilága van (ajánlom a weboldalán az "Isabella" című 3chord wonder videót, lásd lent) és jól ismeri a hangszereit, amikor játék közben hibázik, van humora beépíteni a műsorába.

A hölgyek után az Indian Trading Furs nevű gitár-bendzsó-ének összeállítású duó következett: igazi helyi zene, állításuk szerint a root és sub-folk hagyományokból (engem inkább a Rednex unplugged verziójára emlékeztetett). Igen népszerűek voltak, az immár 30-40 fős teltház vissza is tapsolta őket, majd nyomtalanul kiürült a tér, és következett az est egyetlen nem-helyi együttese, a Leftover Cuties. Előzetesen azt vártam, hogy virtuóz dzsessz-standardra épülő muzsikájuk hasonlóan népszerű fogadtatásnak örvend, ehhez képest pedig alig pár főnek adták elő fergeteges műsorukat. Különösebben nem érint meg ez a fajta könnyűzene, de az megfogott, hogy a kvintett mindegyik tagján látszott, nemcsak szeretnek, de tudnak is játszani. valahogy így:

Ez történt november 3-án. Másnap a Savoy nevű helyre mentem, főként a Portlandből érkező együttesek miatt. Portland valami hasonló lehet itt, mint nekünk Prága: nem egy nagy művészeti gócpont, ahogy mondjuk San Francisco, viszont sok érdekes kezdeményezés ered onnan. Itt volt igazán szembeötlő a helyszín, az előadók és a közönség közötti diszkrepancia: a kopott ruhás vastagszemüveges oregoniak, a magamfajta kordgatyások és az óceánból épp most érkezett amazonkülsejű kaliforniaiak keveredése megörökíthetetlen élmény volt. Az estet ellenben a Youth igencsak feledhető műsora nyitotta - számomra a legizgalmasabb eleme az volt sematikus rockzenéjüknek, amikor rájöttem, hogy a férfi wc-ben a hangszórókon a capella hallom az énekeseket a többi hangszer nélkül. Itt (is) szerencsés volt a rövid koncertek hagyománya, a szünetben gyorsan átmentem a többi 4 helyszínre is, hátha elkapok más koncertet is, de tervem nem jött be, mert épp vagy szünet volt máshol is vagy még el sem kezdődött a "zaj" - szóval visszatértem. A Wild Ones egy különleges élmény volt - leírásuk szerint (synth pop) nem reméltem semmi jót, éspedig tényleg pop volt, de a pop igazán érzelmes-érzelgős változata, amit a hasonló, általam poszt-pop-ként ismert előadók mint pl. a Mahogany prezentál. Jó volt látni ilyet élőben, és főleg látni azt, hogy az utóbb ismertetett közeggel ütköztetve ez a zene egyértelmű tetszést arat. Inkább mutatok egy videót, érdemes figyelni az énekes lány mozdulatait, gesztusait, a többi zenész felé irányuló kommunikációját:



Utánuk valamiért egy helyi együttes, a The Mutineers következett, valahol a ZZ top, a Green Day és a korábban már elemzett helyi root hagyományok keresztezéséből előállíthatott groteszk. Le a kalappal a dobos és a bőgős produkciója előtt, de a produkció egésze nem fogott meg, legalábbis műsorukat olyan számokból válogatták össze, ami a népes közönség alulméretezett ingerküszöbe fölé is emelhettek volna!
A hangosításról egyik esetben sem írtam, elsősorban azért mert elképesztően igénytelen volt, de tényleg nem akarok szidni semmit, csak megjegyezném: úgy elég nehéz zenekart hangosítani, hogy a technikus a színpad mögött egy kis kuszniban kucorog, és ha időnként valaki szól a halk ének miatt, akkor hangosít rajta.
Node mindegy, ugyanis mindazt, ami negatív élmény volt, feledtette a Typhoon. Az együttes, az első kettőhöz hasonlóan Portlandból érkezett. 12 tagja erősen szervezett közösség: első pillantásra látszik, hogy mindenkinek megvan a helye a társaságban és a zenében is, és ennek nagy ereje van az előadásra nézve. A zenei világukat a Godspeed, a Residents és a Decemberists köré helyezném, levonva a Godspeed terjengősségét, a Residents néha idegesítő természetét. Kiváncsi vagyok, merre alakulnak tovább, mint ahogy általában érdekel, hogy az orchestra - post-rock merre változik, nem fullad-e magába.




A zenei körképhez sajnos már csak egy adalékot tudok adni, ugyanis a szombat esti koncertekre nem tudtam elmenni; de előttük, délután egy block partyn voltam, ami egy belvárosi utca lezárását jelenti, kicsi kipakolással, hangos punkzenekarokkal. Itt volt érezhető pozitíve, ami az eddigiekben negatívan jött elő a helyi zenekarokkal kapcsolatban: jó volt hogy eljött velük a közönségük, beleértve a 17 éves gitáros srác hugát és szüleit, jó volt, hogy az utca lakói kempingszéken kiültek a hangfalak alá, és egyáltalán jó volt érezni ennek az erőteljesen konzumközpontú világnak az igényét a dekadenciára, ugyanakkor szomorú is volt megtapasztalni, hogy gazdasági fejlettségük nem igényel esztétikai fejlődést, sőt, alternatívnak nevezett zenei világuk finoman szólva is mainstream.

Egy fotó zárásként:

Block party a pálmafák alatt. Vezeték nélküli mikrofon,vezeték nélküli gitár