Keresés

2012. február 4., szombat

Itthon

Tegnap este érkeztünk meg Ferihegyre igencsak hideg időben - hirtelen mindenki úgy érezte, hogy 'kellett ez nekünk?'. És jó hazánkra jellemzően nemcsak a testünk, hanem a lelkünk is fázott, mikor az útlevélvizsgálathoz a járatunkról utolsónak érkezvén megláttak minket, és 'ba... meg, már éppen ki akartam lépni a rendszerből' összeállítású magyar mondatot hallottuk meg elsőnek. Innen egyértelműen tudtuk, hogy megérkeztünk. Az az igazi megérkezős otthon-érzés persze csak Pécsen ért el minket, mikor is belépve a lakásunkba megállapítottuk, hogy hideg ide vagy oda, ez a magas belmagasságú, téglából épített, könyvekkel és gyerekjátékokkal telezsúfolt lakás minden kaliforniai alacsony menyezetű és könnyűszerkezetes háznál többet ér.
Azon viszont igencsak meglepődtem, hogy a gáztűzhelyem milyen kicsi, hogy alig férek bele a kádba és a mosogató is tényleg csak ilyen magas.
A gyerekek hajnali kettőig játszottak, ki-be rakosgatták (na jó, inkább csak ki) a játékaikat, megsimogatták őket és kijelentették, hogy bár rettenetesen fáznak, azért mégiscsak itthon a legjobb. A hazaérős jó élmény csak fokozódott, mikor ma délután a sok öltözködéstől szuszogva nekirohantak az István-térnek és fetrengtek a hóban - ugyanúgy viselkedtek, mintha a tengerparton lennének, és persze az idős szomszédoknak fülig érő szájjal üvöltötték, hogy 'hi!'.

L.A. repterén

Én pedig eközben az ösztöndíj-elszámolást írom - a pénzügyi kimutatással kezdtem, mert a szakmait összerendezni hatalmas feladatnak tűnik... és persze folyamatosan mérlegelem azokat az, egyik sorba sem illeszkedő "tételeket" is, hogy mi mindennel gazdagodtam/tunk ez idő alatt; ezek közül talán legfontosabb az, hogy tudjuk mert részesei voltunk: máshogy is lehet élni, mivel szellemi szabadságban, anyagi és fizikai biztonságban vagyunk egymástól és a hatalomtól védve, és ettől máris összekapcsolódnak, nem pedig egymáson csikorognak a társadalom fogaskerekei. Ha ezek a kerekek olajozottan pörögnének itthon is, akkor nemcsak a barátaink, a családunk, a tanszék és a rádió, vagyis mikroközösségeink miatt lenne jó hazajönni... persze így is boldogok vagyunk - de nem a jövő miatt, hanem a jelenkorunk ellenére.
Köszönjük, Olvasó, hogy velünk voltatok (reméljük, kicsit elvihettünk Titeket is így), kívánunk mindegyikőtöknek mielőbb egy hasonló utazást (és hazatérést)!

Kovács blogolók

2012. január 28., szombat

Kanapé

Eladtuk a kanapénkat, a zöld kis gyerekkocsira is találtunk vevőt - egyszóval elkezdtük eladni a nagyobb ingóságainkat.
Az itt beszerzett hatalmas játékautóktól lassan és igencsak hangosan búcsúzni kezdtek a fiúk, Janka szerencsésebb: ő a kisméretű babákra bukik, amit nem lesz nehéz bepréselnem a bőröndökbe.
Nekünk Balázzsal 'már csak' hét napunk van itt, a gyerekeknek meg 'még hét' napjuk.
A repüléshez szükséges orvosi igazolásomat is beszereztem - ténylegesen kezdünk az otthonra ráhangolódni.
Én még lubickolok abban a könnyűségben, amit az itteni időjárás jelent: amiben bent vagyunk, abban lehet kimenni, tizenkét ágra süt a nap és ha fáradt is vagyok olykor, sohasem rosszkedvű - most értettem meg igazán, mit jelent az ember életében és a mindennapjaiban a klíma. Balázs is pont ma azzal jött haza, hogy igen, ilyen időjárási feltételek mellett lehet dolgozni - tudniillik nincs mi akadályozzon.
Próbálok egyelőre nem gondolni magára az útra: idefelé szerintem annyira azon voltunk, hogy a 22 óra alatt végig jó hangulatban elkoordináljuk a gyerekeket, hogy szinte nem is emlékszem arra, hogy mit hogyan csináltunk. Hazafelé annyival könnyebb lesz, hogy Londonban nem kell a két repülőtér között ingáznunk és azon aggódnunk, hogy lekéssük-e a csatlakozást.
Amikor anyóskámék decemberben este tizenegykor, mint az a mosott bizonyos megérkeztek a reptérre, rögtön azt a kérdést szegezték nekem, hogy hogyan voltunk képesek ezt három gyerekkel terhesen végigcsinálni. Tényleg nem tudom, csak az a különös élmény maradt meg bennem, hogy hosszú idő óta először volt abban részem, hogy az egész családom aludt, én pedig önmagamba mélyedve, az elejétől a végéig végignéztem egy filmet (na nem valami különlegeset, vagy újat, csak a Forrest Gump-ot, de a film és maga a helyzet is biztosan örökre bennem marad).
Jó volt itt, kicsit ténylegesen az otthonunkká vált Santa Barbara - ezt akkor éreztük meg teljes komplexitásában és jelentőségében, amikor Balázs érkezett meg San Francisco-ból és mi kimentünk elé a buszpályaudvarra. Egyébként az a négy nap, amíg nem volt itthon, igencsak megviselt mindegyikőnket: a gyerekek egyfolytában azon - szó szerint! - bőgtek, hogy mikor jön meg apuska, én meg szívemet-lelkemet próbáltam kitenni azért, hogy biztonságban érezzék magukat, miközben persze durcás nőiséggel azt kérdezgettem magamban, hogy igazságos-e, hogy én gürcölök velük a legtöbbet és mégis ki után sírnak!?, hát persze édesapa után. A saját csapdámba estem: apuskát sikerült a sok távolléte alatt olyan nimbusszal körülvennem, hogy nélküle már nem élet az élet!
Ez a négy hónap sok mindenre megtanított minket, többek között arra, hogy az ilyen hosszabb és jelentősebb utakat csakis együtt érdemes végigcsinálni, mert együtt jó átélni és együtt jó változni. És persze azt is felismertük, hogy mekkora ereje van annak, hogy az ember nincs idegenben egyedül, hogy mindent meg lehet osztani és lehet kihez hazamenni. Hogy kicsit piszok is legyek: vicces nőiséggel én is eljutottam arra, amit a nővérem mondott a sógoromnak, mielőtt feleségül ment hozzá, hogy "drágám, bárhova elmegyek veled, de autónk mindig legyen!".

•••

Eladó cuccaink, avagy egy ideiglenes háztartás képekben:






2012. január 27., péntek

Meghívó a záró bemutatómra

Lassan én is lezárom a ténykedéseimet, ennek örömére hirdettem egy záró bemutatót a munkáimból, és csatolom a meghívót. Küldök majd róla néhány fotót ha jól sikerül, ha nem, akkor csak írok róla:)



2012. január 23., hétfő

San Francisco 3.

Onnan veszem észre, hogy megismertem a várost, ahová kerültem, hogy egyre kevesebb időm van a lényeges dolgokra. Harmadik napja élvezem San Francisco albioni klímáját, és a viszontagságok ellenére úgy eltelt a nap, mintha most ébredtem volna. Képeim:
A szállás, háttérben Phillip. Állítása szerint van, aki már 3 éve ezen a helyen lakik olymódon, hogy egykor befizette magát néhány napra, aztán észrevétlenül "ittmaradt". Az egyik lakótársunk hasonló lehet, éjjel jön, hajnalban megy, cucca sehol.
Phillip elvitt a könyvtárba, ami a mechanikai intézet épületében van. Itt tagsági díj van beiratkozás helyett, évente minimum 95 dollár. Ha kifizeted, akkor mindent kikölcsönözhetsz.
A 2. számú oszlop a könyvtárban
Ezt is ott találtam - szolidaritást nyilvánítva ki az összes női Olvasó felé...
St Mary katedrális. mögötte a Jefferson Square (egy park), de már annyira esett, hogy inkább mentem tovább. a templom baptista
Egy építésziroda kirakata a Valencia úton
Kirakatgaléria, bal középen mindig más kiállító videómunkája
Aquarius Records, itthagytam egy lemezt a válogatásunkból
Talán városháza lehet, mindenesetre nagyon érdekes ez a fal...
A mexikói étteremben is valami nagy rögbimeccset néznek, nem értettem ki kivel játszik, de azt hallottam, hogy győztek a helyiek
Én, szkafanderemben





2012. január 22., vasárnap

San Francisco 2

pardon hogy teleszpemmelem a blogot a nem-női csevellyel, csak egyrészt érdemes írni arról is, hogy mi történt San Franciscoban, másrészt meg Juditnak is itt tudom elküldeni a képeket.
Ma természetesen a ruhaszárítóban kezdtem, az összes ronggyá ázott textíliával, táskával, cipővel átballagtam a mosodába, és 2x25 centért a legerősebb fokozaton megszáradtak. Ezután egy rövid békamenetet mutattam be, majd kihasználva a napsütést, elindultam a városba. A főtéren egy abortuszellenes tüntetés volt, na nem akkora mint otthon ugyanekkortájt a kormánypárti vonulás, de mintha alaptörvényünkből vették volna ki az élet védelmét óhajtó transzparenseket. Ha Judit ittlett volna, biztos fanyar mosollyal kommentálja a papok jelenlétét, és megtürtőztetve magamat sem a pro sem az ellentüntetők oldalára nem álltam be, hanem átmentem az ázsiai múzeumba. 
Néhány kép:

pecsétnyomók

hindu avatarok - alkalmi kiállítás



egy dob


A délutánt Santa Clara-béli barátunkkal, Sándorral töltöttem. Kimentünk Salusalito külvárosba, ami egy iparművész-közösség lehetett egykor, azóta talán üdülőhely lehet, legalábbis a fagyizó és a sok étterem erre utal. Visszatérve a "kollégiumba" új lakótárssal gyarapodott az immár legalább 6+1 fős szoba, Philippel, aki 8 nyelvet beszél az angolon kívül, most tették ki az albérletéből (a tegnapi eső szét is áztatta az összes cuccát), és ideális partner ahhoz hogy együtt elmenjünk bárhová, ugyanis folyamatosan beszél, főleg a nyelvek közötti kapcsolatokról. Az esti koncert előtt immár együtt elmentünk "Hush_" kiállításmegnyitójára a Nine Four One galériába, és erről is küldök egy képet:

Illetve még egyet, mert Tündének - ha olvassa esetleg - is biztos tetszenek:



A koncertről majd külön írok, illetve úgy tűnik hogy Philip-pel együtt fogunk írni, amiből nem tudom mi lesz, mert éjszaka már a magyar sportról beszélgettünk...

2012. január 20., péntek

San Francisco utcáin

E hét péntek-szombat-vasárnapján van a San Francisco Tape Music fesztivál, és úgy döntöttünk, hogy eljövök rá - egyedül, tekintettel a korántsem szökellő forintárfolyamra és egyéb kincstári okokra. A megszorítások jegyében a család Feje így megtalálta maga számára a lehető legolcsóbb buszos céget és a legolcsóbbnak tűnő, nem mellesleg European nevet viselő hostelt, majd éjszaka már fel is kerekedett a 9 órás utazásra. Nem biztos, hogy mindegyik napról tudok, írni, de a mairól mindenképp érdemes: nem csalódtam, tényleg azt kaptam az úttól, amire olcsósága folytán lehetett számítani - a magyar tömegközlekedést szivárványfényben fogom ezután látni és alig várom hogy bármely Pannon Volán járaton egyszerűen csak állhassak. A helyzetet érzékelteti a busztársaság hirdetőtáblája:

A busztársaság menetrendje a Santa Barbara-i tranzit centernél
Útközben világossá vált, hogy Santa Barbarától északra tél van, vagyis esik, nem is kicsit, tehát nem a lyukas cipőmben és a szandálommal kellett volna elindulnom. Végülis azt találtam ki, hogy szandált húzok, mert az elázhat, és egyszerűen meg is tudom törölni. Valahogy ilyen állapotban jutottam el ezért a Modern Művészeti Múzeumba:

Esőbiztos szandálzokni-kombó
A múzeumban (a jegyárusító: "underemployed?") értékes műveket volt alkalmam látni, ezek közül az alábbiakat emelném ki:



Jim Cambell "Exploded Views" c. installációja a bejáratnál több száz fehér ledet vezérel úgy, hogy oldalról nézve mozgásokat látunk (amikor én voltam ott, épp madarak röpködtek).

Az időszaki kiállítás a San Francisco és környéke művészei számára 50 éve alapított SECA-díj díjazott alkotásaiból válogatott. Én pedig ezekből.
Paul DeMarinis munkái között találunk hanglemezekre reflektáló témákat is. Az alábbi munkája egy lézeres lemezjátszó, amelyben a lemezek igazi viaszból vannak, így elvileg a méhecskék munkáját hallhatjuk benne.
Paul DeMarinis, A Flow in the Decoration, 1996

Gay Outlaw ceruzákból összerakott odúja (Nest, 1999)


Mauricio Ancalmo "A lover's discourse" c. installációja egy 8mm-es vetítőből és egy lemezjátszóból áll. A lemezjátszó néha bekapcsol, és forgása közben forgatja a hozzá kötött (!) vetítőgépet is, emiatt a vetítés körbejár a falon a megszólaló zene forgási sebességével. Majd a forgás kikapcsol, és a becsavarodott kötél visszafordul, visszafelé játszva a lemezt egészen addig, míg le nem áll. Alább egy fotó róla (a terem amúgy tök sötét), emitt pedig egy bővebb leírás.


A második szinten, a design részlegen Dieter Rams munkái voltak jelen. A klasszikus Braun cuccokat (rádió, borotva, lemezjátszó, hifi) javarészt ő tervezte:


Sam Taylor-Wood "The Last Century" c. videója az egykori élőképek újragondolása: egy állóképet próbál utánozni, viszont a képernyőn látható alakok igenis élők. A cigaretta füstje száll, a hamu végül lepottyan.



Zárásként két kép az SFMOMA-ból, ismeretlen alkotóktól (a egyik szint bejáratánál kollázs-szerűen voltak kihelyezve)


Valamint

A Guardian, a San Francisco Examiner és a Shangai Daily lapokból kiemelt szövegei. A Gaurdian-nál a "action", "all" stb. dominál, középsőnél "democracy", "equal", "free", "future", "gay", "love" stb., majd az abc Shanhai-ban "power", "protection", "right"-ban zárul

Zárva a napi összefoglalót, a keretes szerkezet érdekében megmutatom lakosztályomat is:


Utóirat: ittlétem egészére esőt mond San Francisco-ban a meteorológia:)

2012. január 16., hétfő

Jónás születésnapja

"happy" birthday


Jónika szerencsére epertortát kért a harmadik születésnapjára, azért örültünk ennek, mert itt éppen eperszezon van, úgyhogy nem volt nehéz minőségi alapanyagot beszerezni. Egész rendes fiaink vannak, Jakab a citrom-, Jónás pedig az epertortájával. Janka azt mondta, ő megmarad a csokis-túrós tortánál - remélem nem kell ezt sosem mondjuk Japánban kiviteleznem.
Egyébként ez az utolsó időszak igencsak nehéz velük, egyrészt mert minden nap visszaszámlálnak, és már most azt latolgatják, hogy melyik autókat tudják hazahozni, és melyiket kell itt hagyni, másrészt pedig azért, mert minden nap szülnek és szoptatnak - és diszkréten fogalmazva is, fél centire sem mozdulnak mellőlem még a mosdóban sem. Egyszóval és őszintén: a rezignált buddhistát is szaladásra ingerelnék.
A szaladásra ingerlést arany Jónikánk a minap be is mutatta: a szomszédéktól kölcsönvett háromkerekű biciklin nekiindult a világnak, hogy ő most hazamegy. Mindig szoktak kint játszani, és mindig megbeszéljük, meddig mennek el, mikor jönnek stb. Jónás azt mondta, elmegy a mosodáig és máris jön vissza - várjuk, várjuk, mikor már gyanús lett a dolog, elindultam megkeresni, és mikor a parkolóba érek, éppen akkor hozza vissza egy apuka, mondván, a főútnál állt a közlekedési lámpánál (képzelem milyen gyorsan kellett tekernie, mert nem kis távolságról van szó!). A nővérem, akivel majdnem egy napon született, ezt a produkciót - ha jól emlékszem - hatévesen mutatta be. Egyébként igencsak szívszorító érzés, hogy annak ellenére, hogy úgy érzed, mindent megtettél a családi és főleg gyerek idill megteremtéséért, jön egy ilyen szőke taknyos és fityiszt mutat az orrod alá. Úgyhogy Jónikánk azóta háziőrizetben van, a nagyok a fő felügyelői.

A legviccesebb, hogy Balázs velem szemben ülve éppen az értékesebb ingóságainkat (matrac, kanapé, székek stb.) kezdi árverezni, reméljük legalább a taxira való pénzt be fogjuk tudni szedni - Janka már készül arra, hogy most nem mi megyünk garázs-vásárba, hanem mi tartunk azt. Az angol porcelánjainkat Martinék kapják meg, a többit pedig a csereboltba fogjuk beadni. A lakónegyedünkben működik egy úgynevezett cserebolt, ahova beviszik a már nem használt, de még jó állapotú dolgokat, és az itt élők ingyen elvihetik: szereztünk már ilyen módon mi is játékokat, kanalakat, sőt még nekem ruhát is, a jobbnál jobb könyvekről nem is beszélve.
Martin felesége Julie, amikor megtudta, hogy Jankának egy rózsaszín fényképezőgépet hozott az angyal, horgolt neki egy - természetesen - rózsaszín táskát, úgyhogy leányunk igencsak kezd tini lenni. Az ő kisfiúk, Kismartin, autista, minden nap jön érte az iskolabusz és viszi az itteni autista iskolába - nem tudni miért, az autista gyerekek száma Kaliforniában a legmagasabb, ráadásul tíz év alatt megduplázódott a számuk. Ami nekem nagyon szimpatikus, hogy ez az autista iskola (de van nemcsak Waldorf, hanem Montessori iskola is, csak hogy a nekünk legismertebbeket említsem) csak délelőtt speciális, délután a többi gyerekkel együtt játszanak - ők nemcsak maguk között vannak, az egészségesek pedig megtanulják, hogy hogyan kell velük bánni, hogyan lehet velük kijönni. Otthon a Pethő Intézetnek van az óvodáskorúak számára vegyes csoportja, Janka egyik csoporttársa ott kezdte az óvodát, és megdöbbentő az az érzékenység, ahogyan Hunor a sérült emberekkel bánik és az a figyelem, ahogyan hozzájuk fordul.