Eladtuk a kanapénkat, a zöld kis gyerekkocsira is találtunk vevőt - egyszóval elkezdtük eladni a nagyobb ingóságainkat.
Az itt beszerzett hatalmas játékautóktól lassan és igencsak hangosan búcsúzni kezdtek a fiúk, Janka szerencsésebb: ő a kisméretű babákra bukik, amit nem lesz nehéz bepréselnem a bőröndökbe.
Nekünk Balázzsal 'már csak' hét napunk van itt, a gyerekeknek meg 'még hét' napjuk.
A repüléshez szükséges orvosi igazolásomat is beszereztem - ténylegesen kezdünk az otthonra ráhangolódni.
Én még lubickolok abban a könnyűségben, amit az itteni időjárás jelent: amiben bent vagyunk, abban lehet kimenni, tizenkét ágra süt a nap és ha fáradt is vagyok olykor, sohasem rosszkedvű - most értettem meg igazán, mit jelent az ember életében és a mindennapjaiban a klíma. Balázs is pont ma azzal jött haza, hogy igen, ilyen időjárási feltételek mellett lehet dolgozni - tudniillik nincs mi akadályozzon.
Próbálok egyelőre nem gondolni magára az útra: idefelé szerintem annyira azon voltunk, hogy a 22 óra alatt végig jó hangulatban elkoordináljuk a gyerekeket, hogy szinte nem is emlékszem arra, hogy mit hogyan csináltunk. Hazafelé annyival könnyebb lesz, hogy Londonban nem kell a két repülőtér között ingáznunk és azon aggódnunk, hogy lekéssük-e a csatlakozást.
Amikor anyóskámék decemberben este tizenegykor, mint az a mosott bizonyos megérkeztek a reptérre, rögtön azt a kérdést szegezték nekem, hogy hogyan voltunk képesek ezt három gyerekkel terhesen végigcsinálni. Tényleg nem tudom, csak az a különös élmény maradt meg bennem, hogy hosszú idő óta először volt abban részem, hogy az egész családom aludt, én pedig önmagamba mélyedve, az elejétől a végéig végignéztem egy filmet (na nem valami különlegeset, vagy újat, csak a Forrest Gump-ot, de a film és maga a helyzet is biztosan örökre bennem marad).
Jó volt itt, kicsit ténylegesen az otthonunkká vált Santa Barbara - ezt akkor éreztük meg teljes komplexitásában és jelentőségében, amikor Balázs érkezett meg San Francisco-ból és mi kimentünk elé a buszpályaudvarra. Egyébként az a négy nap, amíg nem volt itthon, igencsak megviselt mindegyikőnket: a gyerekek egyfolytában azon - szó szerint! - bőgtek, hogy mikor jön meg apuska, én meg szívemet-lelkemet próbáltam kitenni azért, hogy biztonságban érezzék magukat, miközben persze durcás nőiséggel azt kérdezgettem magamban, hogy igazságos-e, hogy én gürcölök velük a legtöbbet és mégis ki után sírnak!?, hát persze édesapa után. A saját csapdámba estem: apuskát sikerült a sok távolléte alatt olyan nimbusszal körülvennem, hogy nélküle már nem élet az élet!
Ez a négy hónap sok mindenre megtanított minket, többek között arra, hogy az ilyen hosszabb és jelentősebb utakat csakis együtt érdemes végigcsinálni, mert együtt jó átélni és együtt jó változni. És persze azt is felismertük, hogy mekkora ereje van annak, hogy az ember nincs idegenben egyedül, hogy mindent meg lehet osztani és lehet kihez hazamenni. Hogy kicsit piszok is legyek: vicces nőiséggel én is eljutottam arra, amit a nővérem mondott a sógoromnak, mielőtt feleségül ment hozzá, hogy "drágám, bárhova elmegyek veled, de autónk mindig legyen!".
Az itt beszerzett hatalmas játékautóktól lassan és igencsak hangosan búcsúzni kezdtek a fiúk, Janka szerencsésebb: ő a kisméretű babákra bukik, amit nem lesz nehéz bepréselnem a bőröndökbe.
Nekünk Balázzsal 'már csak' hét napunk van itt, a gyerekeknek meg 'még hét' napjuk.
A repüléshez szükséges orvosi igazolásomat is beszereztem - ténylegesen kezdünk az otthonra ráhangolódni.
Én még lubickolok abban a könnyűségben, amit az itteni időjárás jelent: amiben bent vagyunk, abban lehet kimenni, tizenkét ágra süt a nap és ha fáradt is vagyok olykor, sohasem rosszkedvű - most értettem meg igazán, mit jelent az ember életében és a mindennapjaiban a klíma. Balázs is pont ma azzal jött haza, hogy igen, ilyen időjárási feltételek mellett lehet dolgozni - tudniillik nincs mi akadályozzon.
Próbálok egyelőre nem gondolni magára az útra: idefelé szerintem annyira azon voltunk, hogy a 22 óra alatt végig jó hangulatban elkoordináljuk a gyerekeket, hogy szinte nem is emlékszem arra, hogy mit hogyan csináltunk. Hazafelé annyival könnyebb lesz, hogy Londonban nem kell a két repülőtér között ingáznunk és azon aggódnunk, hogy lekéssük-e a csatlakozást.
Amikor anyóskámék decemberben este tizenegykor, mint az a mosott bizonyos megérkeztek a reptérre, rögtön azt a kérdést szegezték nekem, hogy hogyan voltunk képesek ezt három gyerekkel terhesen végigcsinálni. Tényleg nem tudom, csak az a különös élmény maradt meg bennem, hogy hosszú idő óta először volt abban részem, hogy az egész családom aludt, én pedig önmagamba mélyedve, az elejétől a végéig végignéztem egy filmet (na nem valami különlegeset, vagy újat, csak a Forrest Gump-ot, de a film és maga a helyzet is biztosan örökre bennem marad).
Jó volt itt, kicsit ténylegesen az otthonunkká vált Santa Barbara - ezt akkor éreztük meg teljes komplexitásában és jelentőségében, amikor Balázs érkezett meg San Francisco-ból és mi kimentünk elé a buszpályaudvarra. Egyébként az a négy nap, amíg nem volt itthon, igencsak megviselt mindegyikőnket: a gyerekek egyfolytában azon - szó szerint! - bőgtek, hogy mikor jön meg apuska, én meg szívemet-lelkemet próbáltam kitenni azért, hogy biztonságban érezzék magukat, miközben persze durcás nőiséggel azt kérdezgettem magamban, hogy igazságos-e, hogy én gürcölök velük a legtöbbet és mégis ki után sírnak!?, hát persze édesapa után. A saját csapdámba estem: apuskát sikerült a sok távolléte alatt olyan nimbusszal körülvennem, hogy nélküle már nem élet az élet!
Ez a négy hónap sok mindenre megtanított minket, többek között arra, hogy az ilyen hosszabb és jelentősebb utakat csakis együtt érdemes végigcsinálni, mert együtt jó átélni és együtt jó változni. És persze azt is felismertük, hogy mekkora ereje van annak, hogy az ember nincs idegenben egyedül, hogy mindent meg lehet osztani és lehet kihez hazamenni. Hogy kicsit piszok is legyek: vicces nőiséggel én is eljutottam arra, amit a nővérem mondott a sógoromnak, mielőtt feleségül ment hozzá, hogy "drágám, bárhova elmegyek veled, de autónk mindig legyen!".
•••
Eladó cuccaink, avagy egy ideiglenes háztartás képekben:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése