Keresés

2011. október 30., vasárnap

Kikötő

Mindig furcsa egy kikötőben lenni: a leláncoltság és a szabadság (illúziójának) halízű, hullámmorajú egyvelegében nézelődni. Igazi hétvégi, amerikai kisvárosi miliőbe csöppentünk, jöttek-mentek az emberek (mindenki a parton ült, vagy a mólón evett), a gyerekek túrták a homokot és kagylót kerestek. Rengeteg vitorlás volt a vizen - de a legviccesebb az volt, hogy mint egy kertvárosban, szépen kimért távolságra (a parttól pedig biztonságos úszástávolságra) horgonyoztak egymástól. A partról nézve és a vízikultúrában kevésbé járatosnak lévén, mi csak találgathattuk, hogy vajon ennek mi értelme lehet, mit csinálhatnak a fedélzeten. Balázs szerint egyszerűen főznek valamit, alszanak, aztán hazamennek.
És mégis egyedül ezen a helyen zajlik az élet - ez az egyetlen hely, ahol nem a kocsiban ülnek, vagy nem bevásárolnak az emberek. És természetesen itt vannak egyedül koldusok. Engem megdöbbentett az az önmegalázás, ahogyan kérnek, bár lehet, hogy ők csak ironikusak akarnak lenni. Ha felsétálsz a molóra és lenézel, a homokban lepedőre kirakott miniatűr csendéletek, a közepén pedig céltábla, vagy üveg, hogy abba dobd bele a pénzt. A móló közönsége bizarr módon tényleg játéknak felfogva dobálja le az aprópénzt. Egyébként az egész mólónak olyan a hangulata, mint Prágában a Károly-hídnak - öt perc egy életre untig elég.


Az utcán amúgy nem kéregetnek, de rengeteg kukázót látni, tapasztalt buszosként most már elmondhatom, hogy nemcsak mi és a mexikóiak, hanem az egyetemre jövő kukázók is az utazóközönséghez tartoznak.
Egyébként ahhoz képest, hogy mindenki autóval jár és egy kisváros mellett lakunk, teljesen jól szervezett a tömegközlekedés, viszonylag sűrűn jönnek a járatok és jók a csatlakozások és ami nekünk meglepő, de nagyszerű: a nagy távolságok miatt a busz elején biciklitartók vannak (csak felteszed a kerékpárt, aztán leszállsz és már kerekezhetsz is tovább - mint pl. Kovács apuka, ahogyan bevásárolni megy).

Szombat délelőtt és ma volt a Halloween nyitánya: gyerekeknek mindenféle játék, beöltözéses mulatság és persze rengeteg pattogatott kukorica és cukor (a sláger a színt és ízt változtató golyó) - tényleg ötletes és színvonalas volt. Persze a mi gyerekeink nem voltak hajlandóak beöltözni és folyamatosan a többi gyereknek szánt cukrokból akarnak kunyerálni. És ugye az egésznek nem értik az értelmét, de állítólag holnap ők is bátran be fognak csöngetni a szomszédokhoz.

Hanganyag a Tape Music fesztivál felhívására

San Franciscoban rendezik januárban a Tape Music fesztivált, ami ebben az esetben nem (elsősorban) hangszalagra készült műveket, hanem az elektroakusztikus zene történetében szereplő tape music műfajhoz, vagyis rögzített hangfelvételeket előadásként bemutató hagyományhoz kötődik. A bemutatásra kerülő munkákat nyílt felhívás során választják ki, amelyre a határidő előtt egy nappal én is beadtam egy itt készült etűdöt. A címe Ellwood beach, és mp3 változatát feltettem ide; hullámforma-képe pedig alább látható:

2011. október 28., péntek

Jakab születésnapja

Jakab ötötdik szülinapjára igazán kitettem magamért: volt friss kenyér az ebédhez és természetesen citromtorta (Jakab mindig citromtortát rendel, most annyit sikerült újítanom, hogy másik recept alapján készítettem a krémet). A kenyérsütéshez csak annyit tennék hozzá, hogy az úgy volt... hogy engem fúrt-piszkált, hogyhogy nincs energiám nekem valamire, míg családom férfiszakasza csak sopánkodott és nagy kegyesen beszerezte a hozzávalókat - az tény, hogy nagy sikerem volt. Meg is fordult a fejünkben, hogy pékséget kéne nyitni, nem pénzért, hanem mondjuk olajért, csokiért stb.

Tegnapelőtt beszélgettem egy frusztrált francia anyukával, akinek a férje asztrofizikus és három hónapig lesznek itt, ő kelt ki magából teljesen, hogy szörnyű az étel, nem lehet egy normális alapanyagot kapni, nem tud mit főzni a gyerekeinek és nincs egy normális kenyér - piszok mód arra jutottam, hogy neki feláron adnám a kenyeremet - és szerinte a tenger Marseille-nél különben is szebb... Erre csak azt tudtam megjegyezni, hogy eddigi útjaink közül Párizsban és Marseilles-ben volt nekünk emberileg a legnehezebb, mert a franciák nem hajlandóak idegen nyelven beszélni és utálják az idegeneket és lecigányoztak minket, mert "sok" gyerekünk van. És különben is, ez a Csendes-óceán, punktum. (Az egyik mexikói anyuka szerint az idejött európaiakkal az a baj, hogy azon kívül, hogy képtelenek mosolyogni, még az életet sem képesek semmilyen formában élvezni - természetesen én kivétel vagyok).

Tegnap felhívtak a kórházból, hogy jobban van-e a Janka lába, és ha kicsit is úgy érezzük, hogy nézzék meg, akkor menjünk vissza. Ez megint az a szituáció, amikor a megrökönyödéstől alig tudsz megszólalni. Szerencsére Csipike már jól van, de őt például nagyon zavarja, hogy nem ért angolul, de ennek ellenére nem is akar megtanulni, Jakab viszont teljesen feloldódott itt, mindenkinek köszön, kérdezi, hogy mit hogyan kell mondani és hibátlanul vissza is mondja. Jónás pedig folyamatosan haza akar menni, vagy legalább azt szeretné, ha a mama (Balázs anyukája) nemcsak Karácsonyra, hanem már holnap kijönne hozzánk.

Holnap kezdődik a Halloween, a mai naptól le is zárták a lakónegyedünket és csak az jöhet be, aki itt lakik. (Balázs utánaolvasott és állítólag több csúnya dolog is történt, gyerekek is tűntek el). Kicsit félelmetes, hogy hermetikusan körülvettek bennünket kétméter magas drótkerítéssel. De természetesen vettünk mi is egy csomó cukrot, hogy a bekopogó gyerekeknek tudjunk adni (a gyerekek vacsora után mindehova bekopoghatnak azzal, hogy "cukrot vagy rosszaságot" - ha nem adsz nekik édességet, akkor valami csíntalanságot csinálhatnak a lakásodban. Mondanom sem kell, hogy a mieink is rettenetesen izgatottak, csak azt szeretnék valahogyan megúszni, hogy be kelljen öltözniük szellemnek - ami ugyebár nem lehetséges.


A halloween alkalmából létrehozott ketrec egy darabkája

Kenyérsütés

Kornél javaslatán felbuzdulva szereztünk recepteket, lisztet-élesztőt, Judit pedig elő is állt első "old-world style", "all-natural" és nem utolsósorban, hazai viszonylatban is igen finom "all-hungarian" kenyerével:


Ha már lendületben vagyunk, gondoltam kipróbálom a kovászos verziót is, az állítólag több nap alatt érik be. Nos, ha már ilyen messze eljöttünk, akkor bevárhatjuk, nem?

2011. október 27., csütörtök

Oakland-i események

A közelben van Oakland, ahol a napokban kemény összecsapásokról számolt be a sajtó tüntetők és rendőrség között. A tüntetések alapvetően az iskolák megóvásáért indultak (ismerős szituáció), azonban a kezdeményezés csatlakozott az "occupy" mozgalomhoz is, majd kialakult egy kis blokád a városban, amit a rendőrök (tegnapelőtt mintegy ötszázan a ca. 130 tüntető ellen) felszámoltak. A beszámolók alapján azonban nem meglepő módon elsősorban a karhatalom csapott össze a tüntetőkkel.

Itt egy beszámoló a musicisfreenow blogon + egy másik riport a truth-out oldalán. Az eseményre reagálva készítettem egy kollázst, rip-democracy címmel. Meghallgatható itt - eredetileg 8csatornás változatban készült (mostanában ilyen formátumban készítem a munkákat), de a sztereó változat is egész hasonlít.


okt.28-i frissítés: az oakland-iak szerdára újabb, nagyobb demonstrációt terveznek (weboldala itt). Itt már aligha van szó az iskolákról, konkrét célok merülnek fel a többségi 99% részéről a bizonyos 1% ellen. A kommentárok tanulságosak (pl. a gyerekek ne demonstráljanak, menjenek iskolába, hiszen ezzel is csak azt igazolnánk hogy nincs rájuk szükség), vajon a szervezők figyelembe veszik őket?
Nem úgy tűnik, lásd plakát:

Már lassan egészen távol áll a témától, de érdemes összevetni az Occupy Wall Street plakáttal:

 

2011. október 26., szerda

UCSB

Itt az ideje az egyetemről is írni, végülis emiatt vagyunk itt :) Az UCSB az UC-k (University of California) közül az egyetlen, ami nem abban a városban van, amiről a nevét kapta, tehát nem Santa Barbarában, hanem mellette, Goletán ill. Isla Vistán (nem teljesen tiszta még most sem, ezek most önálló városok, vagy csak városrészek?). De más tekintetben is kiemelkedik, különösen a fizikai és kémiai tudományokban, ami nem csekély kisebbrendűséggel tölt el akkor, amikor elmegyek épületeik előtt, tekintve hogy mindegyikből bukdácsoltam korábban. Az, hogy az anyagkutatás és a nanotechnológia dominál, kihatással van az általam választott tanszék, a MAT (Media Art and Technology, médiaművészet és technológia) munkájára is: projektjeik zöme valami természettudományos témát dolgoz fel, mostanában különösen a nanomedicína témaköreiben.
Az, amit itt médiaművészetnek hívnak, kicsit mást jelent, mint nálunk. Nálunk az elektronikus médiumokra készült alkotásokra utal, nem tekintve azok újdonságát vagy elavultságát, itt pedig szorosan összekapcsolják az innovációval, és háttérbe szorítják a művészet olykor l'art pour l'art kísérletező ösztöneit. Ez olyan jelekben mutatkozik, mint pl. a Stanford-on oktató Ge Wang által iPhone-ra írt innovatív hangszer, amivel Vangelis korántsem innovatív valamely művét játszhatja el a felhasználó. Szóval hiányzik a technológiához társuló, annak irányt adó vagy akár ellensúlyozó esztétikai reflexió - de lehet, hogy csak nekem hiányzik. Mindenesetre ahogy látom, ez nincs mindenhol így Kaliforniában, de bevallom szándékosan kerestem egy ilyen helyet, hogy kicsit mást is lássak, mint ami otthon körülvesz.
Node előreszaladtunk, visszatérve az egyetemre, így néz ki a tanszéknek helyt adó Elings Hall:


Mellette parkolóház, a parkolóház alján kis kínai étterem. A campus legszélén vagyunk, ezek már a többihez képest is újabb keletű épületek, összehasonlításul pl. a már említett kémiaintézet:

Chemistry and storm

A fenti képen látható köd nem a kéményekből jön (amik amúgy mintha csak zajt ontanának magukból, gyáripari mértékű háttérzaj van ezeknél az épületeknél), hanem reggel és délután az óceán felől kúszik be Isla Vistára. Az épületek kialakítása is a klímához igazodik, nincs portásfülke-előtér-bejárati folyosó, hanem a termek közvetlenül az "utcára" nyílnak:
Belülről viszont minden a megszokott:



Még egy nem elhanyagolható sajátosság: a biciklisek jelenléte. Hallgatók szerint ugyanis több bicikli van a campuson mint diák összesen, ennek eredményeképp tképpen mindenki két keréken száguld a kerékpárúthálózaton. Nekem úgy tűnik, hogy a gyalogosokkal szemben is elsőbbségük van, amit sikerült párszor már aláaknáznom, ugyanis következetesen megállok és elengedem őket az átkelőknél, biciklistársaim rendesen utálnak is ezért és hálából belémhajtanak hátulról.

A helyzetet érzékelteti ez a videó:




Ennyi kerékpárt természetesen le is kell tenni valahol, láthatóan jól felkészültek ezen a téren:
Egy kerékpártározó, előtérben a jellegzetes cruiser-ek általam látott legmagasabbika
A kerékpárok egyébként használtan is elég drágák, az olcsóbbak a cruiser-ek 70-80 dollár körül (~16.000 ft), egy kultikusabb Schwinn-ért (!) akár még lepukkant állapotában is simán elkérnek 150-et. Én egy mountain bike-n közlekedek, ezeket szerencsére lenézik, és nincs is sok eladó, de ha van akkor legalább olcsóbb mint otthon (esetemben ez pl. 75 dollárt jelentett), mindamellett tény, hogy lehetne egy összeköttetést csinálni a pécsi vásár és egy itteni zaci között, idefelé kerékpárokkal, visszafelé golfütőkkel és bútorokkal.

Folyt.köv, immár "szakmaibb" területen - a mindennapi életről Judit ad majd hírt.

2011. október 24., hétfő

Kórház és kirándulás


Janka leesett a játszótéren a mászókáról, nagyon megütötte a lábát, egész éjszaka sírt, hogy fáj neki, tehát másnap reggel szükségszerűen úgy döntöttünk, hogy mégiscsak megismerjük az itteni egészségügyi viszonyokat. Próbáltuk nem szájtátva fogadni az illetékes kórházat, ahova mennünk kellett. Első reakciónk persze tipikusan magyar volt: úristen, jó helyre jöttünk-e, nem egy magánkórházban vagyunk-e, tényleg elég-e a biztosításunk, vagy még pluszban fizetnünk kell-e?
A kórház recepciója egy jobbfajta szálloda recepciójára hasonlít :szőnyeg, kényelmes bútorok, zöld egyenruhába öltözött mosolygós emberke a pult mögött, aki azonnal odaugrik, hogy miben segíthet - meghalgat, majd rögtön cselekszik.
Átkísértek minket a sürgösségi osztályra, ahol szintén minden: a berendezés, az ápolónők, az orvosok, tehát az egész személyzet viselkedése azt sugározta, hogy ne félj, biztonságban vagy, rólad szól a dolog, személyesen rád figyelnek, minden azért van, hogy te egy percig se érezd magad kiszolgáltatottnak. Nagyszerű érzés, hogy emberként és nem beteg tárgyként vagy jelen egy klinikai környezetben. Az ápolónő, aki felvette az adatainkat, a következő pillanatban már matricákat nyomtatott (nem vicc, az orrom előtt odament egy automatához és kinyomtatott lányos és fiús matricákat!) a gyerekeknek, aztán átkísért Jankát meg engem egy vizsgálóba, ahol rögtön jegelni kezdték a lábát és öt perc múlva már jött is bemutatkozni a röntgenes, hogy behozná a gépet, és arra kér, addig menjek az üvegfalon túlra. (Több vizsgáló van, és nem a beteget mozgatják, hanem a személyzet és a géppark mozog a betegekhez.) Aztán jött a biztosító ügyintézője, ő is felvette az adatokat, végül jött az orvos, hogy szerencsére nem tört el a Janka lába, de még egy éjjel jegeljük és sokat pihentessük. És már mehettünk is haza.
És igen, a nyelv. Azon nyomban, hogy kiderült, nem vagyunk helyiek - valamit nem értettem és megkértem az orvost, hogy még egyszer, csak kicsit lassabban ismételje el, ő kért elnézést, és egyszerűbben fejezte ki magát és szólt a többieknek is - utána már én éreztem hülyének magam, annyira artikuláltak. És érdeklődők, nevetnek, viccelnek, dicsérnek - pozitív pszichológia. És persze fizetnünk sem kellett semmit, mivel elég a biztosításunk.


Vörösfenyők a santa barbara-i botanikus kertben

A hétvége másik jó élménye az volt, hogy egy Ausztráliában élő barátunk, akit hét éve nem láttunk, éppen San Franciscóba jött egy hétre valami munka miatt és a szombat-vasárnapot együtt töltöttük. Azt mondja, hogy szerinte Amerikában Kalifornia a legszebb és a legélhetőbb, de Ausztráliában még kedvesebbek az emberek és még "szuperebb". A gyerekek megállapították, hogy rendes fazon, mert rengetegt csokoládét és gyümölcsöt hozott nekik - ausztráliai nagybácsi. Én magamban könnyekig meghatódtam, hogy képes öt órát autózni azért, hogy láthassuk egymást, és hogy egy üdítően jót beszélgethessünk. Sokat jelentett a barátságnak ez a realizálódása.
Miután Dizzy elment, Balázsra persze rátört az elementáris honvágy... Engem melegség járt csak át, hogy idegenben is milyen jó otthoninak lenni. Sokat gondolkodom azon, hogy velem, vagy pedig az országunkkal van-e baj, hogy Csehországban és itt is az emberi mindennapokban jobban érzem magam - annak ellenére, hogy természetesen nekem is hiányzik az igazi otthonunk, az igazi barátságaink.
Mert azért nincs mit tagadni: konzumvilágban élünk itt.


2011. október 19., szerda

Random képek

Yard sale és garage sale-t hirdető táblák



Ronda Drive
Lakásunk környéke
Bicikliút-híd a Fairview-n
Egyetemi bútorraktár (ahol egy fotel 5 "bucks", de van szék 2 dollárért is)
Carpinteria felé az autópályán
Útmenti kút a State street-en


Kaliforniai ősz

Több, mint két hete vagyunk már itt, és még csak most kezdjük megszokni az itteni erős és intenzív szagokat, illatokat. Eddig bárhol voltunk (Európán kívül most vagyunk először), nem éreztük, hogy más szaga lenne a helynek, itt meg egyszerűen szinte képtelenek voltunk megszokni azokat. Janka rendszeresen panaszkodott, ha benti térben voltunk, hogy ő mindjárt rosszul lesz. Én tegnap éreztem a lakásunkban először azt, hogy már nemcsak ezt a nagyon erős idegen-fura szagot, hanem a mi illatunkat is lehet érezni. Emlékszem, mikor a nővéremék érkeztek haza Indiából, iszonyú büdösek voltak, és ő is azt mondta, hogy igenis van közös 'európai szag', legyen az Románia vagy Németország.
Egyébként botanikus illatorgia is körülvesz bennünket: szüretelik a citromot, az avokádót, most érik be a kömény és az ánizs. A lakópark melletti bozótos tele van édesköménnyel és ánizzsal, Balázs meg az utcáról hozott citromot. A legfinomabb itt a narancslé, össze sem hasonlítható az otthonival.


Megtanultam elkészíteni az avokádót, nagyon finom - kicsit a padlizsánkrémre hajazó - szendvicskrémet lehet belőle készíteni, persze a gyerekeknek nem ízlik, ahogyan semmi itteni (főleg mexikói eledel) sem. A skacok legjobban a kenyérhiánytól szenvednek (a drágák mástól nem is nagyon kínlódhatnak), mert egyszerűen egy francia kenyérnek nevezett szörnyedvényen kívül, ami persze nekik büdös, nem lehet semmit kapni, csak még vacakabb előrecsomagolt kenyérszerűségeket. Szerencsére találtunk azért legalább egy olyan (természetesen mexikói) nagyobb üzletet, ahol igazi húst (nem előrecsomagolt, nem félig elkészített) is lehet kapni, sőt még petrezselymük és fokhagymájuk is van!
Sok mexikói él erre, mindenhol minden nemcsak angolul, hanem spanyolul is ki van írva, és persze a buszon is csak ők, meg mi utazunk, mindenki másnak van kocsija.


Az ősz csodás és jó hangulatú: napközben egy szál polóban és gatyában vagyunk, az egyetemisták az órák szünetében napoznak vagy szörföznek egyet (mindig megdöbbent, hogy így is lehet egyetemre járni: az egyik óra után kicsit pancsolsz a tengerben, aztán meg visszamész a következő elődadásra), este hétkor meg hirtelen besötétedik és olyan hűvös lesz, hogy kardigánt és zoknit kell húzni. Sőt kérem, fűtésünk is van, azaz két pici fali konvektor, de legnagyobb meglepetésemre mindent befűt - így legalább megvan az az érzésünk, hogy ősz van.
Amin ámulni szoktunk az az, hogy a gyönyörű napsütésben egyszercsak feléd kezd kúszni a tenger felől valami irgalmatlan hideg és nedves feketeség : a ködfelhő. Abban a pillanatban nedves minden és pulóvert kell húzni, de fél óra múlva elfújja a szél, és újra ragyog a nap. (Először azt hittem, hogy vihar, és a játszótéren egy egyedül játszó kislánynak szóltam, hogy haza kéne mennie, mert jön a vihar, mire bölcsen kinevetett és mondta, hogy de hát az csak köd, és van nála pulóver).
Janka ma rosszul esett le a játszótéren a mászókáról, megütötte a lábát, elalváskor nagyon fájlalta, úgyhogy lehet, hogy holnap orvosnál kell kezdenünk - bár igencsak szívesen kihagynám az itteni egészségügyi ellátás megismerését.
Az ősz legjobb híre: szereztünk még egy matracot, úgyhogy nem kell a nappaliban a kanapén aludnunk, hanem van saját hálószobánk - amiben az egy szál új, használtan vett matrac van. A gyerekek eddig azt a szobát arra használták, hogy rohangáltak benne és elbújtak a beépített szekrényben.


Balázs hősiesen próbálja megszokni, hogy az egyetem reggel nyolctól délután ötig van nyitva, és nem lehet csak úgy este tízkor bemenni valami fontos ötlet miatt - de szegénykém egy olyan stúdióban dolgozhat (meg gondolom álmodozhat) ami közvetlenül a tengerre néz (remélem nem zavarja a koncentrálásban a hullámok zaja).
Én újra a Háború és békét olvasom, teljesen szürreális ebben a környezetben - közben pedig igyekszem minél hamarabb meghorgolni a kísérleti konyhafüggönyünket (nagyon hiányzik a szövőkeret).

2011. október 15., szombat

Mindennaposságok

Emberek:
A mi kis európai filigrán alkatunkkal nem nagyon találkozni, általában tényleg mindenki magasabb és testesebb, ha nem, akkor hamar kiderül, hogy a szülei vándoroltak ki.
Az igazi lényeg viszont, hogy általánosságban nagyon kedves, figyelmes és érdeklődő mindenki. Eddig szinte csak jó élményről tudok beszámolni. A gyerekekre különösen odafigyelnek, és minden tekintetben előzékenyek. Megszólítanak, beszélgetnek - jól érzi magát az ember. Persze sokszor kinevetnek, hogy mennyi gyerek és hogy náluk itt délen ennek nincs hagyománya, de megkérdezik, hogy a bevásárlókocsimat kitolják-e az autóhoz. A legjobb szó talán, hogy biztonságban érzi magát az ember (Májusban Brno-ban volt ennyire pozitív az emberi tényező, csak itt még technikai és anyagi profizmussal is tetézve van).

Közlekedés:
Szabálykövetőek, figyelmesek, és amit a legjobban hiányolok otthon: nem furakodnak a fenekedbe, hanem kellő távolságot tartanak és addig sosem indul el senki, amíg a gyalogos nincs a járdán - és tényleg senki!
Ami nagyon szokatlan: iszonyú lassúak. Hatalmas és igencsak jó autókkal, szuper minőségű és szélességű utakon nagyon lassan és nagyon nyugisan mennek, nem vág be eléd senki, nem siet senki... Az autópályán annyival lehet menni, mint otthon a főutakon.
Ami nemcsak szokatlan, hanem számomra megdöbbentő is: a legtöbb autó és busz hibrid és ezért egy négysávos út mellett sincs büdös és nincs zaj.
Ami pedig vicces: minden tábla szöveges, tehát nem kell úgymond kreszt tanulniuk, mert minden le van írva a táblára: "itt sosem szabad megállni", "itt nem szabad jobbra fordulni", "a külső sáv meg fog szűnni" stb., tehát ha nem tudsz angolul, akkor veszett fejsze nyele, csak sejtheted, de nem értheted, hogy mit szabad és mit nem.
Egyébként tulajdonképpen analfabétának számít, akinek nincs autója. Itt a campuson szerencsére annyira nem érezzük a hiányát.

Háztartás:
Az embert ha akarja, ha nem, megfogja és elgondolkodtatja az a tágasság és kényelmesség, ami az itteni életet (élettereket) jellemzi: nagy és mély mosogatók, nagy hűtők (mindent csak óriás kiszerelésben lehet kapni) és a kedvencem: a hatalmas tűzhely, ahol a lángok között is elfér két lábos, a sütőbe pedig befér egymás mellé három tepsi - háziasszonyok álma!
Amit őszintén szólva nem értek, az a mosodák: miért nem vesznek maguknak mosógépet az emberek? Főleg egy jóléti államban? Csupa időpazarlás... De egy dolog azért csudajó (tudom, tudom, hogy nagyon energiapazarló): a szárítógép. Húsz perc alatt száraz minden és Balázs ingeit nem kell kivasalni! Mennyei! Nem is tudom, mire vágyom jobban: mosogatógépre vagy szárítógépre (ígérem utóbbit nem használnám mindig, ha egyszer mégis úgy adódna...).



Skacok:
Most, hogy már megvan a helyünk, a lakásunk, most, hogy már nem kell állandóan intézni, beszerezni vagy vásárolni valamit, most már jó és könnyű velük. Csak azért merem leírni mert még nem tudnak olvasni: életünkben először éreztük úgy, hogy jobb lenne, ha nem lennének itt, pedig már igencsak sokat utaztunk velük. Balázsnak felvetettem, hogy ide majd jöjjünk el nyugdíjas korunkban nélkülük, mire a szkeptikusom megjegyezte, hogy akkor meg még rosszabb lesz a helyzet, mert majd az unokákkal együtt kell jöjjünk!
Eléggé ismerem őket, de még én sem gondoltam, hogy ennyire fontos nekik az otthon, az állandóság és a nyugi. Mióta beköltöztünk kicserélték őket - csak még többet esznek, mint otthon!
Tőlünk két sarokra játszótér van, ami persze gyerek- és anyuka-kánaán: minden korosztály biztonságban játszhat, anyukák meg csacsorászhatnak. Ha a tengerpartra megyünk, akkor meg nekem igazi meditációs szakasz: hozzájuk sem kell szólni, olyan önfeledten túrják a homokot.
A gyerekek is nyitottak, az enyémeket rögtön befogadták, meghívták magukhoz, játszottak velük, csak néha szaladtak oda hozzám, hogy fordítsak. Külföldön mindig megdöbbenek, hogy nyelv nélkül, gesztusokkal is mennyire megértik egymást.



Campus:
Persze hatalmas és jól szervezett: külön út az autóknak, a bicikliseknek és a gyalogosoknak. A városrészek kielégítik a különféle igényeket. De ez inkább Balázs terepe.
Mi a családosoknak fenntartott apartmanházak egyikében lakunk - mindenre gondoltak, ami egy itt tanuló családjának fontos és elengedhetetlen lehet. A gyerekeknek van óvoda, iskola, anyukáknak mindenféle programok - azért itt sincs ám emancipáció!
Emberileg itt is jó a közeg: multikulti nyitottság és kiváncsiság. Gondolom azért is annyira kulturált itt az élet, mert csak master és doktori képzés van - komolyabbak már az emberek.
Itt helyben mindenki biciklivel közlekedik - csak szegény Balázs megy be a városba biciklivel, hogy ne kelljen autót bérelnünk. A gyerekek kaptak egy zöld kiskocsit: beleülnek én meg húzom őket, ha messzebb kell menni.

Balázs:
Végre 'nyugisan pörög' - otthon megteremtve, úgyhogy már csak a szakmai dolgaival kell törődnie. Jó látni, hogyan töltődik fel már most szakmailag, hogyan ötletel és hogyan tud élni a lehetőségekkel - azt hiszem, igencsak színvonalas játszóteret talált magának! Szeretem, hogy nyitott, de ugyanakkor kritikus és vicces nézni, ahogyan az itteni filmszerű terekben mégiscsak megtalálja a helyét - bár még szörfdeszkája nincsen! Olyan jó látni, hogy a munkájához való profi háttér mennyire inspirálja, de ugyanakkor mennyire nem kábítja el, hanem csak kontrasztot ad.






Én:
Határozottan régivágású pionírnak éreztem magunkat, ahogyan bele- és nekivágtunk ennek az útnak: elindulás, bizonytalanság és a semmiből otthonteremtés, végül lassú beleszokás egy új-régi ritmusba, miközben már valaki érlelődik az emberben. Újrakezdés - még ha csak ideiglenesen is - a szó szoros értelmében.
Kicsit büszke is vagyok ám magamra: elsőre elvezettem egy automata sebváltós autót, kibírtam másfél hetet négy hisztis ember társaságában (persze már az ötödik is elkezdett rugdalni), két lábosban egy fakanállal háromfogásos ebédet készítek minimális alapanyagból (jó, jó, egy kicsit fényezem magam), másodszorra megértettem, hogyan kell beprogramozni a szárítógépet és még mindig nem szoktam vissza a kávéra!
A legnehezebb pedig, hogy csak úgy szabad szeretnem a meglévő dolgainkat, amiket használtan kurkásztunk össze (kínai porcelán, maláj székek, piros paplan stb.), hogy tudom, nem vihetjük őket haza. Bár a kis sárga lábost valahogyan be fogom préselni!

2011. október 14., péntek

Janka videója (v2)

Janka leányunk készített egy újabb videót otthonunkról:





A berendezésen még volna mit fejleszteni, viszont mivel családi lakóparkban találtunk helyet, ezért végre tényleg senkit nem zavarunk a lakásunk alapzajával!

2011. október 13., csütörtök

Critical point - CREATE koncert (10.13.)

Házigazda-tanszékem, a MAT gondozza a CREATE (Center for Research in Electronic Art Technology) nevű műhelyet is. A CREATE rendszeresen hív meg zeneszerzőket, hogy vegyenek részt az alkotói folyamatban, majd koncerteken mutatja be az elkészült munkákat. Az egyik ilyen koncert volt ma, Critical Points néven.
az est plakátja
A programok hozzánk hasonlóan "családiasak", őszintén szólva tehát csekély közönséget vonzanak; a szervező Curtis Roads elmondása szerint ennek az oka a belépőjegyek bevezetése volt - korábban ugyanis a koncertek ingyenesek voltak, de később a Lotte Lehmann koncerttermet üzemeltető zenei tanszék kérésére ez megszűnt... (otthon amúgy épp az ingyenes koncertekre nem jönnek érdeklődők) 
Az est első, s egyben egyetlen élő produkciója Tim Feeney és Vic Rawlings akusztikus-elektronikus improvizációja volt. Egyikük egy tom, másikuk egy cselló testét használta fel, hogy azoktól teljesen független eszközökkel (csiszoló stb.) "avanzsálja" őket hangszerből hangforrássá. Kritikai észrevételem, hogy a hangszereknek ez a fajta áldozati szerep lehetne radikálisabb is, ismerünk zömében japán példákat a drasztikus átértelmezésre is, és ezek tükrében itt csak az a kérdés merül fel: miért van szükség egyáltalán az akusztikus hangszerek jelenlétére ebben az előadásban?



A további bemutatók tape music (rögzített felvételek) bejátszásából álltak. Az első négy ezek közül az egyetemen végzett vagy itt tanuló komponista (Ron. K. Sedgwick, Y.Y. Fan, Casey Mongoven, Ryan McGee), a koncertet pedig Horacio Vaggione, argentin-francia szerző munkája zárta. Ezúton kérek megértést az Olvasótól, de csak az utóbbiról írok. Bár mindegyik bemutatott munka látványosan kihasználta a sokcsatornás hangrendszer lehetőségeit, Vaggione címadó munkája, a 2011-es Points-critiques volt a legérzékenyebb, ugyanakkor játékos, erőteljes, friss és mindamellett vad. Harmonikus lecsengések végződtek roppanásban és cicegésben, kergettek hangszerhangokat és mindennapi zörejeket körülöttünk. Élmény volt ez a 16 perc, még akkor is, ha csupán "konzerv" volt, és a helyszínre hozta a bizonyára igen távoli szerzőt.
Készítettem egy rövid kis hangfelvételt, ide került fel.

A koncertterem - ennél azért többen voltunk, csak ez a kép már a végén készült

2011. október 11., kedd

Poszterek

A város nem túl nagy (kb. mint Pécs), viszont mivel -a gyakori földrengéseknek köszönhetően- nincsenek magas házak, ezért kiterjedt-kertvárosi. Ehhez idomult az ittlakók vizuális közlésformája is: hirdetmények és magánüzenetek javarészt kézi kivitelben, zömmel brutálisan a fákra szögelve, mint például az alábbi, lopottbicikli után járó esetben:


Hirdetmény a földön:

Garage sale / Yard sale hirdetmény - hasonló kipakolásokon tudtuk beszerezni leendő lakásunk bútorainak zömét is.

Kedves üzenet a szomszédoktól:

Kicsit konkrétabban, ha esetleg nem értené a kutyatulaj szomszéd:


A hirdetmények után már csak a szögek maradnak, ez itt épp Solvang, egykori dán kisváros utcájának egyik oszlopa:


Helyi művészeti iskola kipakolása az Anapamu utcán (minden hónap első csütörtökén kvázi múzeumok éjszakája van, ez is ennek a része volt)

Beachboys

"Közkívánatra" néhány strandfotó:
a Santabarbarához nem túl közeli Pismo Beachről:

 Multikulti vertigo
 Furcsa kígyószerű objektum (növény?) a parton:

A hozzánk már közelibb Ellwood Beach:

Itt is találtunk furcsa "növényeket":

És végül, strand az egyetem mellett, az ún. Mesán:

Ez a kép bármely tengerparton lehetne, node hátrafordulva itt egy lagunába botlunk (háttérben az egyetemi campus, a jelképes Storke toronnyal):