Mindennaposságok

Emberek:

A mi kis európai filigrán alkatunkkal nem nagyon találkozni, általában tényleg mindenki magasabb és testesebb, ha nem, akkor hamar kiderül, hogy a szülei vándoroltak ki.
Az igazi lényeg viszont, hogy általánosságban nagyon kedves, figyelmes és érdeklődő mindenki. Eddig szinte csak jó élményről tudok beszámolni. A gyerekekre különösen odafigyelnek, és minden tekintetben előzékenyek. Megszólítanak, beszélgetnek - jól érzi magát az ember. Persze sokszor kinevetnek, hogy mennyi gyerek és hogy náluk itt délen ennek nincs hagyománya, de megkérdezik, hogy a bevásárlókocsimat kitolják-e az autóhoz. A legjobb szó talán, hogy biztonságban érzi magát az ember (Májusban Brno-ban volt ennyire pozitív az emberi tényező, csak itt még technikai és anyagi profizmussal is tetézve van).

Közlekedés:
Szabálykövetőek, figyelmesek, és amit a legjobban hiányolok otthon: nem furakodnak a fenekedbe, hanem kellő távolságot tartanak és addig sosem indul el senki, amíg a gyalogos nincs a járdán - és tényleg senki!
Ami nagyon szokatlan: iszonyú lassúak. Hatalmas és igencsak jó autókkal, szuper minőségű és szélességű utakon nagyon lassan és nagyon nyugisan mennek, nem vág be eléd senki, nem siet senki... Az autópályán annyival lehet menni, mint otthon a főutakon.
Ami nemcsak szokatlan, hanem számomra megdöbbentő is: a legtöbb autó és busz hibrid és ezért egy négysávos út mellett sincs büdös és nincs zaj.
Ami pedig vicces: minden tábla szöveges, tehát nem kell úgymond kreszt tanulniuk, mert minden le van írva a táblára: "itt sosem szabad megállni", "itt nem szabad jobbra fordulni", "a külső sáv meg fog szűnni" stb., tehát ha nem tudsz angolul, akkor veszett fejsze nyele, csak sejtheted, de nem értheted, hogy mit szabad és mit nem.
Egyébként tulajdonképpen analfabétának számít, akinek nincs autója. Itt a campuson szerencsére annyira nem érezzük a hiányát.

Háztartás:
Az embert ha akarja, ha nem, megfogja és elgondolkodtatja az a tágasság és kényelmesség, ami az itteni életet (élettereket) jellemzi: nagy és mély mosogatók, nagy hűtők (mindent csak óriás kiszerelésben lehet kapni) és a kedvencem: a hatalmas tűzhely, ahol a lángok között is elfér két lábos, a sütőbe pedig befér egymás mellé három tepsi - háziasszonyok álma!
Amit őszintén szólva nem értek, az a mosodák: miért nem vesznek maguknak mosógépet az emberek? Főleg egy jóléti államban? Csupa időpazarlás... De egy dolog azért csudajó (tudom, tudom, hogy nagyon energiapazarló): a szárítógép. Húsz perc alatt száraz minden és Balázs ingeit nem kell kivasalni! Mennyei! Nem is tudom, mire vágyom jobban: mosogatógépre vagy szárítógépre (ígérem utóbbit nem használnám mindig, ha egyszer mégis úgy adódna...).

Skacok:
Most, hogy már megvan a helyünk, a lakásunk, most, hogy már nem kell állandóan intézni, beszerezni vagy vásárolni valamit, most már jó és könnyű velük. Csak azért merem leírni mert még nem tudnak olvasni: életünkben először éreztük úgy, hogy jobb lenne, ha nem lennének itt, pedig már igencsak sokat utaztunk velük. Balázsnak felvetettem, hogy ide majd jöjjünk el nyugdíjas korunkban nélkülük, mire a szkeptikusom megjegyezte, hogy akkor meg még rosszabb lesz a helyzet, mert majd az unokákkal együtt kell jöjjünk!
Eléggé ismerem őket, de még én sem gondoltam, hogy ennyire fontos nekik az otthon, az állandóság és a nyugi. Mióta beköltöztünk kicserélték őket - csak még többet esznek, mint otthon!
Tőlünk két sarokra játszótér van, ami persze gyerek- és anyuka-kánaán: minden korosztály biztonságban játszhat, anyukák meg csacsorászhatnak. Ha a tengerpartra megyünk, akkor meg nekem igazi meditációs szakasz: hozzájuk sem kell szólni, olyan önfeledten túrják a homokot.
A gyerekek is nyitottak, az enyémeket rögtön befogadták, meghívták magukhoz, játszottak velük, csak néha szaladtak oda hozzám, hogy fordítsak. Külföldön mindig megdöbbenek, hogy nyelv nélkül, gesztusokkal is mennyire megértik egymást.

Campus:
Persze hatalmas és jól szervezett: külön út az autóknak, a bicikliseknek és a gyalogosoknak. A városrészek kielégítik a különféle igényeket. De ez inkább Balázs terepe.
Mi a családosoknak fenntartott apartmanházak egyikében lakunk - mindenre gondoltak, ami egy itt tanuló családjának fontos és elengedhetetlen lehet. A gyerekeknek van óvoda, iskola, anyukáknak mindenféle programok - azért itt sincs ám emancipáció!
Emberileg itt is jó a közeg: multikulti nyitottság és kiváncsiság. Gondolom azért is annyira kulturált itt az élet, mert csak master és doktori képzés van - komolyabbak már az emberek.
Itt helyben mindenki biciklivel közlekedik - csak szegény Balázs megy be a városba biciklivel, hogy ne kelljen autót bérelnünk. A gyerekek kaptak egy zöld kiskocsit: beleülnek én meg húzom őket, ha messzebb kell menni.

Balázs:
Végre 'nyugisan pörög' - otthon megteremtve, úgyhogy már csak a szakmai dolgaival kell törődnie. Jó látni, hogyan töltődik fel már most szakmailag, hogyan ötletel és hogyan tud élni a lehetőségekkel - azt hiszem, igencsak színvonalas játszóteret talált magának! Szeretem, hogy nyitott, de ugyanakkor kritikus és vicces nézni, ahogyan az itteni filmszerű terekben mégiscsak megtalálja a helyét - bár még szörfdeszkája nincsen! Olyan jó látni, hogy a munkájához való profi háttér mennyire inspirálja, de ugyanakkor mennyire nem kábítja el, hanem csak kontrasztot ad.

Én:
Határozottan régivágású pionírnak éreztem magunkat, ahogyan bele- és nekivágtunk ennek az útnak: elindulás, bizonytalanság és a semmiből otthonteremtés, végül lassú beleszokás egy új-régi ritmusba, miközben már valaki érlelődik az emberben. Újrakezdés - még ha csak ideiglenesen is - a szó szoros értelmében.
Kicsit büszke is vagyok ám magamra: elsőre elvezettem egy automata sebváltós autót, kibírtam másfél hetet négy hisztis ember társaságában (persze már az ötödik is elkezdett rugdalni), két lábosban egy fakanállal háromfogásos ebédet készítek minimális alapanyagból (jó, jó, egy kicsit fényezem magam), másodszorra megértettem, hogyan kell beprogramozni a szárítógépet és még mindig nem szoktam vissza a kávéra!
A legnehezebb pedig, hogy csak úgy szabad szeretnem a meglévő dolgainkat, amiket használtan kurkásztunk össze (kínai porcelán, maláj székek, piros paplan stb.), hogy tudom, nem vihetjük őket haza. Bár a kis sárga lábost valahogyan be fogom préselni!