Otthontanulás

"A mai egy csodásan jó nap volt: egész nap rajzoltunk, olvastunk, énekeltünk, a játszótéren is voltunk és még süti is volt" - ezekkel a szavakkal köszönt el tőlem este Janka.
Mivel Balázs ma, az év utolsó napján Los Angeles-be utazott, hogy a magyar nagykövetség előtt kitegye a narancsait: post-democracy - mi teljes nyugiban voltunk és este gyümölcspezsgővel koccintottunk.
Nyugi, otthon, együttlevés és odafigyelés - ez jelenti az igazi (látványos!) fejlődést a gyerekeknek. Tényleg nem kell nekik semmi, csak annyi, hogy azt és akkor csinálhassák, amit és amikor akarják, no meg hogy megválaszolják azt a töménytelen mennyiségű kérdést, amit egy nap során képesek az embernek szegezni. Eddig is minden tekintetben az otthon híve voltam, de most már (persze rengeteget utánaolvasva) én is értem mit jelent, amikor John Holt, az otthontanulás első nagy filozófusa azt mondta (hevenyészett fordításban): az ember egy tanuló állat, mi szeretünk tanulni, szükségünk van arra, hogy tanuljunk, jók vagyunk a tanulásban és senkinek sem kell megmutatnia, hogy hogyan kell ezt csinálni.
Amikor Tündike ajánlotta a Soulemama blogját, még csak kapizsgáltam és csupán zsigeri szinten éreztem azt, hogy jó lehet otthon tanulni, jó lehet hivatalosan is autodidaktának lenni (Balázzsal teljesen közösek vagyunk abban, hogy amit igazán tudunk és amiben igazán jók vagyunk, azt mind egyedül, saját belső indíttatásból sajátítottuk el - legyen az nyelv, vagy más szakmai ismeret). Aztán az itteni játszótéren többen kérdezték tőlem, hogy ugye otthontanulók a gyerekek - mert ahogy velük bánok, ahogy kinézünk, amilyennek a lényünk tűnik, biztosan azok vagyunk (egyszóval hippik). Na, ez a külső, többszöri azonos véleményezés annyira elgondolkoztatott, hogy utánajártam a dolgoknak és most már egész szép háttértudással ki merem jelenteni: irigylem azokat az amerikai, kanadai, ausztrál családokat, akik megtehetik, hogy a gyerekeik otthontanulók legyenek. Próbálom egyensúlyban tartani magamban azt, hogy mit adhat pozitíve a család és mit az iskola - és hogy lehet ezt a kettőt otthon is jól csinálni.
Janka szeptemberben kezdi az iskolát, a belvárosiba megy (ahova anno én is jártam) szorobános matekra, igazi reál gyereknek tűnik, semmi elvarázsolt bölcsészvér. Alapos (mások szerint biztosan paranoid) módon természetesen nemcsak az iskola pedagógia programját (egész jónak tudtam magamban minősíteni), hanem a házirendjét is átböngésztem - az utóbbi kicsit sokkolt: nemcsak az, hogy még mindig kizárólag csak a folyosó jobb oldalán szabad közlekedni, hanem a többi erős felkiáltójel: szeszes italt és drogokat nem szabad fogyasztani és árulni az iskola területén, szerencsejátékot nem lehet űzni stb.
Emlékszem, hogy én az a típusú kislány voltam, aki egész nap legszívesebben olvasott volna és sohasem értettem, hogy nekem miért kell elmennem otthonról, pláne, ha esik az eső. Engem is blokkolt, mint mindenki mást az iskolában, a félelem, a félelem attól, hogy nem jót mondok, hogy nem vagyok elég jó stb. A technika óráktól olyan nagyon rettegtem (nem tudom már felidézni, hogy miért), hogy előző nap este addig bőgtem, amíg apukám megsajnált és igazolta a következő napi hiányzásomat. Tényleg, miért kellett annyi értelmetlenséget megtanulnunk? Porszívó és mosógép működési rajza - máig érthetetlen!
Persze kaptam az iskolától sok jót is: "magyaros" beállítottságomat hamar észrevették és támogatták - de akarom-e én a gyerekeimnek azt a sok rosszat is? Leszek-e elég ügyes ahhoz, hogy bátorító és magabiztos védelmet adjak nekik? Segítsetek a kis vuknak!