Los Angeles

L.A. downtown (Janka fotója)

 Tegnap reggel 12 kiflis (én sütöttem! igazi vajas kiflik lettek - a gyerekek szerint ez az egy dolog jobb lett, mint otthon) szendviccsel felszerelkezve dél felét vettük az irányt, hogy Balázs Los Angeles-ben pár dolgot megnézzen és mi is kicsit bekukkantsunk a városba. Amerika második legnagyobb városa egy építészetileg lapos metropolis, én összesen 5 vagy 6 felhőkarcolót tudtam megszámolni, azok is egymás mellett, külön városrészt alkotva és természetesen különféle székházaknak adva otthont. Tényleg csúnya város, bár tagadhatatlanul megvan a saját hangulata, még csak így röpke benyomást szerezve is.
A városrészek kitáblázva: Koreatown, China town stb., ahol az építészeti kép semmit sem változik a többihez képest, csak az emberek mások, akiket az utcán látni. És megdöbbentően koncentrált szegénység. Hollywood persze egészen más: kivilágított pompa és dugószerű forgalom. És láthatatlan emberek, mivel vagy épületen belül, vagy az autóban tartózkodnak.
Mikor odafelé mentünk, igencsak gyér volt a forgalom, gondoltuk, biztos a Veteránok napja miatt, ami itt ünnepnap, de visszafelé, késő délután már az ellenkezőjét tapasztaltuk. Az ötsávos autópálya tele volt autókkal (a pályára való felhajtást közlekedési lámpa irányítja, ami két-három másodpercenként engedi fel az autókat, így kerülve el azt, hogy ne tudjon az ember besávozni), de megleplően nyugisan és mindenek előtt különösen udvariasan és biztonságosan vezetnek. Tudom, hogy ezt már írtam Santa Barbarát illetően, de fura megélni ugyanezt a mentalitást egy nagyvárosban és ténylegesen tapasztalni, hogy senki nem dudál senkire, senki nem vág be eléd, nem mutogat - hogy egyszerűen nincs felpörgött idegesség, hanem nyugi és odafigyelés van.
Los Angeles a családosok városaként hírdeti magát a hivatalos weboldalon, amiből mi semmit sem tapasztalhattunk, mert Balázsnak persze nem ezekfelé a helyek felé volt dolga. A gyerekek egyébként teljesen megrökönyödtek azon, hogy milyen ostobaság már egy parkoló tetejére szökőkutat építeni, amikor nem lehet közel menni hozzá, csak távolról lehet figyelni (a piszok anyukák azért ezt annyira nem bánják, mivel nem kell utána mindenkit átöltöztetni és amúgy sem tud így beleesni egyik fiú sem - Jakab Párizsban előrefutott egy parkban és egyszercsak eltűnt a szemem elől: véletlenül belelépett egy szökőkútba és elsüllyedt. Azóta utálom a földön lévő vizes blokkokat).
Azért azt egy nap alatt is sikerült megállapítanom, hogy igazán nagy szerencsémre nem kell ebben a városban élnem, és igazán jó volt este hazaérkezni.

Két videó készült, az egyik a be nem mutatott Bánk bán operához kapcsolódva az Opera épületénél:

A másik pedig a kortárs művészeti múzeum (MoCA) parkolójában:

Visszafelé hasonló élményben volt részünk a 101-es autópályán:

Itthon ma "garázs vásárokba" mentünk (hétfőig van autónk), hátha találunk valami szükségeset még a konyhába, pl. ami különösen hiányzik, az egy normális méretű és mélységű tepsi (újonnan sem láttunk sehol), amit persze nem sikerült beszereni, de Jónás végre megkapta álmai papucsát és rendes autós ülést is, Janka és Jakab pedig teljesen kiékszerezték magukat. Ezeken a kiárusításokon igazán jó hangulat van: lehet beszélgetni, nevetgélni, és nekem a már szükségtelenné vált dolgokhoz való hozzáállás is tetszik: nem dobják ki, nem rakják a kukába, hanem potom pénzért eladják - az eladónak is és a vevőnek is megéri. Olyan, mint egy kincsvadászat: elindulsz, hogy valamit hátha be tudsz szerezni, és teljesen más dolgokkal hatalmas örömmel, hogy milyen jót találtál, hazatérsz. A gyerekeknek mondtuk, hogy holnap végre megnéznénk az itteni híres missziót, mire ők azt kérték, hogy inkább garázs vásárba menjünk.

Garage sale-ekben felékesült gyermekeink

A misszióról jut eszembe, hogy két héttel ezelőtt bekeveredtünk egy metodista istentiszteletre, ahol az itteni általános jókedv és életszeretet szemléletét tükröző fogadtatásban volt részünk: tea, kávé és nassolni való a bejáratnál, karneváli hangulat pedig bent a templomban. Semmi nyoma az otthoni lehajtott fejű, elgondolkodó, átszellemült érzésnek, itt mindenki énekel, a lelkész vicceseket mond, a gyülekezet pedig tapsol. Rengeteg templom van (ami egyáltalán nem néz ki templomnak, inkább imaházaknak nevezném őket) és nagyon befogadó (bekebelező) attitűd uralkodik: rögtön bemutatkoznak neked, invitálnak, kérdeznek, ajánlanak stb. Teljesen megértem, még ha távol is áll tőlem, hogy sok embert tudnak így megnyerni.